Stacey Halls: Mrs. ​England

2021 ​legjobb könyvei – Waterstones

Women’s Prize – FUTURE 10 – jelölés

„Remek az atmoszférája. A feszültség tetőfokon.” – Richard Osman

„– Valami itt nincs rendjén.

Tudatában voltam, hogy Mr. Booth rám függeszti a szemét, és mintha

visszatartotta volna a lélegzetét.

– Ezt hogy érti?

– A házban. A családdal.”

Yorkshire megye, 1904. Ruby Mayt, a frissen végzett dadát felveszik Charles és Lilian England négy gyermeke mellé. Ruby reméli, hogy ez az a kiugrási lehetőség, amelyre mindig is várt, ugyanis Englandék befolyásos gyártulajdonos dinasztiából származnak, jelentős vagyonnal rendelkeznek. De az új dada számára, amint megszokja az élet rendjét az eldugott Hardcastle House-ban, világossá válik, hogy a titokzatos és szépséges Mrs. Englanddel valami nincs rendjén.

A zárkózott és visszahúzódó Lilian csekély érdeklődést mutat gyermekei és elragadó férje iránt, és távolról sem az „a ház angyala”, akinek Ruby gondolta. Bár a barátságos, élénk Charles örömmel fogadja a dadát a családban, Rubyt egy sor különös esemény arra kényszeríti, hogy kérdőjelezzen meg mindent, amit addig tudni vélt. A cselédek által kiközösített, és magát egyre kényelmetlenebbül érző dadának szembe kell néznie a démonaival, megelőzendő, hogy a történelem megismételje magát.

Elvégre nem létezik tökéletes család – ezt neki igazán tudnia kell.

***

Adott egy szimpatikus férj, egy csendes, visszahúzódó feleség és tudod, hogy valami nincs rendben, ami feltűnik az új dadának is, akit alkalmaznak a gyerekek mellé. Amint megvan az alapfelállás, talán arra is rá fogsz jönni, hogy mi lehet a probléma ebben a házasságban, hogy mi zajlik Mrs. England körül.  Bár nem annyira mély, nem olyan szerteágazóan kidolgozott ez a történet, hangulatában sokszor eszembe juttatta Daphne du Maurier A ​Manderley-ház asszonya című történetét. Talán a világtól kissé elzárt birtok miatt, ahol az újonnan érkezett Ruby szemén keresztül látjuk az eseményeket, talán a tartózkodó személyzet miatt.

Miért van ebben a házban mindig olyan érzésem, mintha állandóan mozogna a föld? Miért nem tudom egyik napról a másikra, hogy hányadán állok?

Az England házaspárral tehát nem is ért meglepetés, nem is rejtegeti nagyon előlünk Stacey Halls ezt a szálat, sokkal inkább Ruby titka és körülményei azok, amik jobban megéríntettek. Ruby tele van szeretettel, imádja a rábízott gyerekeket és nagyon jól bánik velük, de ő maga is éhezi a figyelmet és a törődést, könnyen félre lehet vezetni, ami miatt aggódtam is. De Rubynak nemcsak a szíve, az esze is a helyén van, és a két nő sorsa hamarosan összefonódik.

A történet a yorkshire-i Hardcastle House-ban játszódik az Edward-korban. A ház mellett egy gyárépület ontja magából a füstöt, az ablakokat zárva tartják, mert a korom ellepi a bútorokat és a falakat, az ablaktáblákat a lápi szél zörgeti, a szobákat gázlámpák világítják meg és mai szemmel olvasva az egész nagyon lehangoló, gótikus hangulatot áraszt magából. A tökéletes leírásoknak köszönhetően szinte életre kel a helyszín, leginkább a gyerekszoba, amit valahogy úgy képzelek el, mint a régi képeslapokon lévőket, még a gyerekeket is.

Az időnek az volt a szokása Hardcastle House-ban, hogy mozdulatlanul állt; múlását csupán az egyre hidegebbé váló reggelek és a földet borító, egyre mélyebb levélszőnyegek jelezték.

Nem egy pörgős könyv, meglehetősen lassan hömpölyög a cselekmény, lassan tárja fel a rejtélyeket, de valahogy mégis tudtam szeretni, gyorsabban haladtam az olvasásával is, mint más könyvekkel, talán, mert nem áraszt el túl sok információval, könnyebben befogadható, feldolgozható és hagy időt arra az olvasónak, hogy találgasson a végkifejlettel kapcsolatban.

A lezárástól kicsit többet vártam, nem igazán voltam elégedett. Szerettem volna, ha egy kicsit meseszerűbbre sikeredik, így túl nyers. Valóságszerűbb volt, ami megállja a helyét ugyan, de a szereplők szerintem többet érdemeltek volna.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: Éjféli palota

Kalkutta, ​1932 májusának utolsó napjai: minden idők legforróbb hónapjának végén hó hullik a paloták városára. A sűrűn zúduló hópelyhek takarója alá kerülő Bengáli-öböl partján azonban ezt megelőzően egy tüzes, szikrákat hányó, lángoló, elszabadult vonat – ablakaiban sikoltozó gyerekekkel – vágtat át az éjszakai utcákon, egyenesen a St. Patrick’s árvaházat célozva, hogy a tizenhatodik születésnapjukat ünneplő, az életbe kilépni készülő titkos testvériség, az Eljövendők Társaságának tagjait elpusztítsa. A mozdonyt egy tűzdémon irányítja, aki gonoszságával a rettenet magvait ülteti el a városlakók szívében. Ám az árvákat, Bent, Sheere-t, Isobelt, Szirádzsot és a többieket kemény fából faragták, a jövőjük érdekében nyomozni kezdenek titokzatos múltjuk iránt, hogy szembeszállhassanak a lelkükre pályázó sötét árnyékkal.

Az Éjféli palota a világhírű, idén fiatalon elhunyt spanyol szerző, Carlos Ruiz Zafón Köd trilógiájá-nak második, önállóan olvasható, tartalmilag az elsőtől független kötete, mely azonban a vele asszociatív kapcsolatban álló A Köd Hercege című első regényhez hasonlóan nem nélkülözi a misztikus legendákkal övezett rejtélyes kalandokat. Amelyek aztán továbböröklődhetnek a holt lelkek titkos suttogása írta láthatatlan oldalakból álló könyvekben.

***

Ezúttal Zafón a mesés és titokzatos Indiába repít el minket, bár az események inkább titokzatosak és kevésbé mesések. Kalkutta sötétebb, szegényebb arcát pillanthatjuk meg, ahol az árva gyerekek, az Eljövendők Társaságának tagjai felnőttek. Az alaphangulatot hamar megadják a romos, elhagyatott épületek leírásai, köztük az Éjféli Palotáé is, ahol a gyerekek rendszeresen az éj leple alatt titokban összegyűltek.

Az Éjféli palota beszakadt tetején keresztül látni lehetett a csillagokkal tarkított éjszakai égboltot, olyan volt, akár egy apró, fehér gyertyákkal borított, végtelen tenger.

Ez a kötet is az előzőhöz hasonlóan nem nélkülözi a hibákat, mind írói stílusa, mind történetvezetése, cselekménye gyerekcipőben jár még, de érezhető benne a fejlődés. Szerethető karaktereik ártatlanok és kedvesek a szívemnek, tetszik, ahogy ismerik egymás minden apró aspektusát és ahogyan összetartanak, bár még csak tizenhat évesek, de álhatatosak és hisznek abban, amit csinálnak.

A gyerekek fantáziadús világa túlmutat azon a szegénységen, amivel éppen kilépni készülnek a nagybetűs életbe, bizakodva tekintenek a jövőjük elé és elhiszem nekik, hogy meg fogják állni a helyüket. Bár ahogy az előző kötetnél, itt is ugyanúgy kiránt minket az író ebből a gyermeki ábrándból, és egészen más események várnak az Eljövendők Társaságára.

Már rögtön az elején megtudjuk, hogy mindegyiküknek van erőssége, valamiben kiemelkednek a társaik közül, mondjuk úgy, specialitásuk van, ami nekem kissé naiv írói eszköznek tűnik, de elfogadom, hogy igazságosan akart bánni a karaktereivel az író és ügyelt rá, hogy ne kivételezzen. Ugyanakkor a karaktereket kiforratlannak érzem, nincs mélységük, személyes drámájuk is csak alig, mert a hangsúly inkább Ben és Sheere történetén van. Róluk valamivel többet tudunk, de a mélységet itt is hiányolom, a karakteralkotás nem sikerült annyira jól, mint A Köd Hercegében, más dolgok viszont sokkal jobban. 

A megkopott lépcsőfokok között úgy szivárgott a koszos víz, akár egy mély sebből a fekete vér.

A fókusz átkerült a leírásokra, a környezet bemutatására, részletezésére, megteremtve egy misztikus, horrorisztikus helyszínt, megágyazva a rémségeknek. A lefestett illúziók egyszerre valóságosak és látomásszerűek, nem tudni, hol van a határ, mikortól válik veszélyessé hőseink számára és megzavar, hogy olykor ők sem veszik komolyan az egészet, aztán egyszer csak benne vannak nyakig. Csodálatosak és hátborzongatóak a képek, Zafón írói stílusa látványosan bontakozik ki ebben a sorozatban, a borzalmak megelevenítése sokkal természetesebben hat. A vonat és a tűz félelmetes dübörgése, ropogása az értelmetlen pusztítás mindent elsöprő erejét jelképezi, az olvasóban hagyva a véglegesség lenyomatát, előre jelezve az elkerülhetetlen veszteséget.

A múlt kegyetlen tanulságot tárt fel előttünk: olyan könyvként mutatta az életet, amelyben jobban tesszük, ha nem lapozunk vissza; olyan útként, amelyen akármerre is indulunk, sohasem magunk választjuk ki végzetünket.

Tehát az Eljövendők Társaságának tagjai a múlt szálainak kibogozására vállalkozva egy olyan kalandba vágnak bele, ami nem végződhet jól. Az igazság megköveteli az áldozatát, ahol egy gonosz entitáns készül bevégezni terveit. Tetszik a gyerekek szervezettsége, ahogyan a feladatokat kiosztják egymás között, bár Ben vakmerősége inkább butaság, nem összeegyeztethető azzal a látszólagos felkészültséggel, ahogy a titkok felderítésébe vágnak. Olykor megmosolyogtam egyes párbeszédeket, mondatokat, cselekedeteket, mert túl gyerekesek voltak, néhol meg inkább illettek egy felnőtthöz, mint egy tizenhat éves gyerekhez. Itt-ott tetten érni némi logikátlanságot, kapkodást, de ezt be lehet tudni annak, hogy a szereplők gyerekek.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Ken Follett: Az idők végezetéig

Az erős falak is ledőlnek egyszer. Ennek a katedrálisnak a falai ledőltek, pedig úgy tűnt, ki fog tartani Az idők végezetéig. A helyszín Kingsbridge, csakúgy, mint az első kötetben, és az ott megismert szereplők leszármazottai a mostani hőseink. Kíváncsian vártam az ő kalandjaikat, de sajnos a várakozásaimmal ellentétben úgy érzem, ezúttal semmi újat nem kaptam.

A városban folyik tovább az élet a szokásos módon. Felvirágzott, terjeszkedett és ahogy kell, jönnek a problémák, a küzdelmek és a megoldások. A legnagyobb veszélyt ezúttal a pestis jelenti számukra, és emellett a már jól ismert belharcok, hatalmi drámák. A szereplők között szinte majdnem mindegyiknél felismerhető, az előző kötetbeli megfelelője, mintha csak egy reinkarnációs utazáson vennénk részt. Ennek megfelelően a problémáik, az életkörülményeik és a személyes drámáik is hasonlóak. Nehéz nem észrevenni Jack/Jankó/ és Merthin közötti párhuzamot, és ugyanezt Alina és Caris vonatkoztatásában is. Merthin életét is ugyanúgy megnehezítik ellenlábasai, ő is tesz egy hosszú külföldi utazást, ahol az építészmesterséget a tökélyre fejlesztve tér haza és aratja le a babérokat. Caris pedig nőként szinte ugyanúgy megküzd azért, hogy elismerjék a munkáját, mint annak idején Alina. Lényegében csak a szituációk lettek másabbak. Volt egy két pillanat, hogy úgy éreztem, nekem térkép, de legalábbis családfa kell ahhoz, hogy tudjam, most éppen melyik szereplő kinek a leszármazottja, de végül sikerült memorizálnom és helyére került ez az apróság.

A karakterekkel szinte kivétel nélkül minddel elégedetlen voltam. Nem szerettem őket. Nem volt szimpatikus Caris, Merthin, Ralph, Wulfric, Elfric, Alice, Godwyn, Philemon, Joby, Mair, Petranilla... Meddig soroljam őket? Inkább mondom, kiket szerettem: Thomas testvér, Mattie, Gwenda és Gwenda kisebbik fia, David, akinek nagyon kicsi szerep jutott, viszont a legnagyobb volt a szememben és rögtön a szívembe is zártam.

A könyv szerkezete könnyen tetten érhető. Egymást váltogatják a nyugodt pillanatok, amikor csendes mederben hömpölyög az élet Kingsbridge-ben, amikor egy keveset szemlélődhetünk, magunkba szívhatjuk egy darabkáját a kornak, a városnak, a díszletnek, hogy bele tudjuk képzelni magunkat; majd rögtön utána történik valami égbekiáltóan erőltetett bonyodalom, kiránt minket a békés városnézésből és próbáljuk követni az eseményeket. Ami egy középkori városban megtörténhetett, az ebbe a kötetbe is bele van erőszakolva, mint kötelező elem.

Ami az építkezést illeti, ebben a részben kaptunk egy impozáns hidat és Anglia legmagasabb tornyát, néhány problémás épület kijavításával együtt. Most is kaptunk magyarázatot egyes építészeti megoldásokról, ezeket a részeket nagyon élveztem. De még az építkezések körül is ugyanazok a problémák, intrikák fedezhetőek fel, mint Tamás mester idejében. Minden a pénz és a hatalom körül forog, kapzsiság bújik meg ostoba döntések mögött, de van úgy is, hogy gyávaság.

Inkább a város életéből szerettem volna többet látni, az épületeiből és a falak mögött élő emberekről.  Érdekelt volna még Mattie, a gyógyító asszony története, a kisebb falvak, mint például Gwenda szülőfaluja, ami számomra csak mézesmadzag volt, de nem elegendő.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége: Az első kötet ami, ha nincs, ez sem születhetett volna meg.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

A ​tízéves Daniel élete egy csapásra megváltozik, amikor egy hűvös hajnalon apja elviszi Barcelona szívébe, ahol az Elfeledett Könyvek Temetőjében felfedezi azt a regényt, mely döntő hatással lesz sorsára. A kötet titokzatos szerzőjének nyomait kutató fiú életében kalandos évek következnek. Minél több mindent tud meg Daniel a lenyűgöző könyv történetéről, annál inkább szaporodnak a rejtélyek. Különös módon élete minden fordulatát mintha a rajongásig szeretett könyvnek köszönhetné: az első szerelmet, a nagy kiábrándulást, új barátait és még inkább fenyegető ellenségeit, majd a szívét betöltő újabb nagy szerelmet. Az elveszettnek hitt könyv elfelejtett szerzőjének nyomdokain járva elszánt és veszélyes ellenfelekkel kell megküzdenie, mivel akadnak, akik bármire képesek azért, hogy a múlt sötét titkaira ne derüljön fény. A sodró lendületű epizódok váltakozó hangulatú sora sajátosan rabul ejtő kaleidoszkóppá válik: szenvedélyes romantikus jelenetek váltakoznak regénybe illően félelmetes fejezetekkel, melyek feszültségét vidám kópéságok oldják, és mindezek mögött kuszán húzódnak meg egy meghökkentően eredeti bűnügyi történet hálójának a szálai.

***

Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla.

Ennek a könyvnek lelke van. Olvasás közben hallod a sóhajtását, érzed, ahogy homlokodat simogatja szellő formájában. Vagy csak egy aprócska léghuzat lenne az? Ez a könyv gondoskodik róla, hogy a képzelet szárnyra kapjon. Felkap a szél és visz magával, sorsokat, életeket, történeteket mesél el, az olvasó pedig befogadja, issza a szavakat és a lelkében ott marad valami lenyomat, valahol mélyen, valami nyomasztó. Ez lenne a szél árnyéka? Amit maga után hagy? Tény, hogy lelkileg nagyon nehéz kiszakadni ennek a könyvnek a világából, miután elolvastad az utolsó sorát is.

Az Elveszett Könyvek Temetője egy könyvet ad Daniel kezébe, aki nyomozni kezd a titokzatos író után. Olyan tragédiák, titkok látnak napvilágot, amiket nehéz feldolgozni. De Daniel nem hagyja a feledésbe merülni Julián Carax történetét, megbolygatja a sötétséget, felébreszti az árnyakat és kihívja maga ellen a sorsot. Célponttá válik ő maga is. Ahelyett, hogy tisztábban látna, annál zavarosabbá válik a történet, amit a feledésből a felszínre rángatott. Vannak, akik azt akarják, hogy kiderüljön az igazság, de a többség mindent elkövet, hogy a múlt a homályba vesszen. Mindenkinek más-más indoka van, amiért rejtegeti az igazságot, de Daniel minél több falba ütközik, annál inkább hajtja a tettvágy, hogy megtalálja azt.

Mintegy fél órát bóklásztam a labirintus tekervényeiben. Az orromat mindenütt megcsapta az elöregedett, poros papírlapok elbűvölő illata. A kezemet tétován húztam végig a kötetek kiálló gerincén, hátha ihletet kapok a választáshoz.

Nehéz bármit is írni erről a könyvről, annyira sokszínű és összetett. Érzelmi hullámvasútra ültet az író, és szinte könyörögsz a happy endért. Hosszú és fájdalmas utat kell megtenni a végkifejletig, és bár vannak csavarok, amik kitalálhatóak, a történet mentes mindenféle sablonosságtól. Ritkán találkozni ilyen egyedi koncepcióval és olyan íróval, aki nem hagyja veszni az ötletét, sőt, minden részletre figyelve kidolgozza azt, kiszolgálva az olvasót, hogy ne maradjanak kérdések. A múlt után való kutatás által két történet is kibontakozik előttünk: Julián és Penélope, valamint Daniel és Bea kapcsolata. Rengeteg párhuzamot találni a két pár között és legalább ennyi szál össze is köti őket, mint valami karmikus szövetség.

Zafón karakterei élettel teliek, bármelyik pillanatban hús-vér emberekké válhatnak és lesétálhatnak a könyv lapjairól, meg sem lepődnél rajtuk. Leginkább Fermin alakja ragadott meg, aki a tragédiája mellett tele van élettel és élni akarással. Bátorsága lenyűgöző, ahogy az is, hogy képes lenne mindent feladni, hogy segítsen másokon, még akkor is, amikor végre megtalálja az értelmet az életben. Igazi régi vágású férfi, nagy adag csibészséggel. Clara szépsége és belső romlottsága csupa ellentmondás, szintén nagyon érdekes és összetett karakter. Jó és rossz tulajdonságok keveredése valamennyi szereplőnél, hibák és erények egyensúlya, ami emberivé teszi őket. Zafón nem idealizálja túl teremtményeit, hősei is követnek el baklövéseket, ámde az antihőssel kapcsolatban nem hisz a csodában, aki természeténél fogva romlott, nem hazudtolhatja meg önmagát. Tisztelem ezért a következetességéért. A gonosz az legyen gonosz és ne bánja meg tetteit!

Az égzengést követő villámlás törékeny cikcakkjai néhány másodpercig éles kontúrokat rajzoltak az épületoromzatok és ablakok köré. A járdák mentén, a víztócsák fölött reszketeg fénnyel pislákoltak az utcai lámpák, mint gyertyaláng a szélben. Egy teremtett lélek sem járt az utcán. A hirtelen kihunyó fényt követő sötétség egybeolvadt a csatornákba zúduló víz bűzös leheletével. Az éjszaka egyre sűrűbbé, egyre áthatolhatatlanabbá vált. az eső gőze halotti lepelként lengedezett az utcán.

A helyszínek sötét, gótikus hangulata baljóslatú színteret biztosít a történethez. Ahogy leírja a Köd Angyala, Villa Penélope környékét és magát az épületet, szinte érezni a dohos levegőt, a halál fuvallatát, és a rideg falakból áradó hideg levegőt. A ház, ami akkor sem lehetett otthonosabb, amikor lakott volt. Julián párizsi kis lakása vagy a szeretetház, ahol az öreg dadus az utolsó napjait éli. Mind más és más, mégis olyan részletességgel kidolgozva, sehol átfedés, olyan részletgazdagon lefestve, mintha egy filmhez tervezné a díszletet. Zafón azt a valóságot tárja a szemünk elé, ami az ő lelkében létezik, és olyan hihetetlen pontossággal képes átadni, lefesteni, hogy csak ámulok. Új kedvenc írót találtam a személyében!

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »