BEZÁRÁS

Rain Arlender: Az élet esszenciája

2016. november 16., szerda
Valószínűleg mindannyian olvastunk már történeteket harcosokról, lázadókról, azok hősies helytállásáról. Találkoztunk már olyan művekkel, amik nehezen induló, de végül beteljesülő szerelmekről szólnak. Az élet esszenciája sem különb ettől, mindez - és még sok más is - megtalálható a lapjai között. Az eddig felsorolt információk bizonytalan hányada nem felel meg a valóságnak. Az ebből adódó esetleges bizalmatlanságot kiegyenlítendő, kéretik a maradékot sem komolyan venni. ;)

Aki olvasott már családregényt, valószínűleg semmi extrát nem talált a koncepcióban: a szereplők kapcsolatot teremtenek egymással, összejönnek, konfrontálódnak, ármánykodnak, megalázkodnak és felemelkednek, mások hidakat égetnek fel. Nem nagy szám, van ilyen minden történetben. Itt viszont az egészet belengi egy nagyon beteges humor, néhány elem, ami csak később nyer magyarázatot, és egy nagyon beteges humor (de ezt mintha már mondtam volna).

Ami egyértelműen viszi a prímet, az a történet. Ebben az író egyébként teljesen hétköznapi elemekkel operál: ismétlésekkel, keretrendszerrel, a szereplők élettörténetének leírásával. Ezeket viszont egészen egyedülállóan használja! Ahogy azt az ember egy köznapi beszélgetésben is teszi, nagyon gyakran tér el a tárgytól. Alaposan megmagyaráz mindent, a legkisebb eseménylánc mögé is végtelen háttértörténetet körít. Ettől az egész életszerűbbnek hat, ráadásul nem egyszer megdöbbentő hatással bír. Én például teljesen lefagytam, amikor megértettem, mit jelent a könyv hátulján álló fülszöveg, amiben Estella Rettrey-ről beszél. Fogtam a fejemet, és percekig meredten bámultam magam elé, motyogván, hogy "ilyen nincs"! De van, és milyen jó, hogy van!

Ehhez hasonló karakteralkotással még nem volt dolgom. Mindössze néhány jellemzőt tudunk meg az egyes szereplőkről, ennek oka, hogy vannak egy páran. A többi infót a cselekmény adja, a helyzetkomikum, a szituációk, amikbe keverednek. És mindig azt mondom, sokkal jobb ez így, mintha a szereplő kiállna a néző elé, és egyszerűen bemutatkozna. Abban nincs akkora poén. Így viszont mindenki élővé, egyedivé és megismételhetetlenné válik. Bár sokakat szerettem, mégiscsak Aurora és Adam maradt a kedvencem. Előbbi az elnagyolt vonásai (a magas termete, a nagy lába, az óriási esze és a hatalmas szíve) miatt, az utóbbi pedig... Nos, igen. Kisstílűen fogalmazva Adam mindenét beleadta (aki már olvasta a könyvet, tudja, miről beszélek. Aki nem, majd megérti).

Az írói stílus egyszerűen zseniális! Fájdalmas eseményeket, csalódásokat, emberi tragédiákat képes előadni azzal a jól ismert, angol fekete humorral, amit a magam részéről egyszerűen imádok! Bevallom, bár kedvelem a hasonló történeteket, valószínűleg magamtól sosem olvasnék családregényt. Az élet esszenciája viszont már az első néhány mondattal megvett magának. Egyszerűen annyira beteg, hogy az már fáj! Az indokolatlan halmozások, mint például Aurora piros-imádatának esetében, a sorozatos írói megjegyzések, mind-mind csak erősítik a cselekmények folyamát, holott egy gyengébb írónál ezek inkább idegesítőek lennének. Hihetetlen!

Kép: Sol

Ami viszont igazán lenyűgöző benne, az a kommunikációja. A színművészetben létezik egy fogalom, az úgynevezett "negyedik fal": a színpad azon oldalát jelölik így, amelyen keresztül a közönség látja a darabot. Ha úgy tetszik, egy szoba félig áttetsző fala, amin keresztül részesülünk a szobában zajló eseményekből. Áttörni a "negyedik falat" viszont annyit tesz, hogy a darabból a színész kiszól a közönségéhez, kapcsolatot teremt vele, esetleg bevonja a játékba. Erre számos példát találni a legtöbb médiumban, például a The Stanley Parable c. videojátékban, vagy a képregényes, és most már filmes világból is ismert Deadpool által. Rain Arlender viszont gyakorlatilag darabokra zúzta a "negyedik falat", folyamatosan kommunikál az olvasójával, zárójeles kommentárokban és furcsa lábjegyzetekben. Hadd jegyezzem meg, más könyvekben is vannak erre kísérletek, de általában erőltetetten sikerülnek. Arlender tollából ez valahogy ösztönösen működik. Gyakorlatilag berántja az olvasót a történetbe, ezzel letehetetlenné téve a könyvet. Fantasztikus húzás!

Végezetül egy rövid megjegyzés: a cím több szempontból is találó. Nemcsak a mű középpontjában álló whiskyre utal, de ha közelebbről megnézzük, ez a történet gyakorlatilag maga az élet, kicsiben. Elnagyolva, kisarkítva, mint egy karikatúra, amiben élesebben kirajzolódnak hibáink és tökéletlenségeink, de annak tudatában, hogy ezek a vonások tesznek minket önmagunkká. Úgyhogy készülj, te is biztosan fogsz találni párhuzamot a saját életeddel, de ne ijedj meg: ebben a könyvben még a hibáiddal is olyan formában fogsz találkozni, amit látva hasadat fogod majd a röhögéstől.

Nagyon szépen köszönjük a könyvet az Y-teamnek és a Syllabux kiadónak!

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5





Erőssége: A megdöbbentő történet, a humoros tálalás, az imádnivaló karakterek, a zseniális írói stílus, a Rettrey-whisky titkos összetevője... egyszerűen minden! Mondd csak, Arlender, miért nem találkoztunk mi már korábban?!

Újraolvasnám: IGEN



Breaking: Ha ezt most olvasod, ezúton szeretnénk megköszönni, hogy eddig velünk tartottál. Az élet esszenciája ide s tova a 100. kritikánk a Bookhunters blogon. Őszintén örülök, hogy egy ilyen pozitív könyvvel ünnepelhetjük ezt a mérföldkövet, ami viszont nélküled nem jött volna létre. Kérlek, koccints velünk e jeles alkalomból egy pohár Rettrey Old Garden Malt whiskyvel, és veregesd meg a saját válladat, te is megérdemled!

Nincsenek megjegyzések

Megjegyzés küldése