Neil Gaiman - Terry Pratchett: Elveszett próféciák

... képzeljünk el egy alakot, félig angyal, félig ördög és teljesen ember...

Történt, hogy Neil és Terry, a két jó barát leültek és megpróbálták egymást túllicitálni. Neil azt mondta: tészta! Mire Terry rátromfolt: mákos! A következő pillanatban Neil már nyúlt is a porcukorért. Így született ez a könyv. Vajon melyikük képviselte a démoni és melyikük az angyali erőket? Bizonyára felosztották egymás között a szerepeket, de az a meggyőződésem, hogy mindkettőjükben lakozott mindkét oldalból. Szó, mi szó, ez az Agnes Nutter igazán huncut teremtés lehetett, és egy kicsit felül is írta a boszorkány fogalmát az én értelmező szótáramban.

Az Elveszett próféciák a legőrültebb könyv, amit valaha olvastam. Tömény agymenés és éppen ezért nehezen is emészthető, mert mindig van egy pillanat, amikor úgy érzed, mára ez már sok, nem bírsz többet befogadni. Különben is, ha lassan olvasod, tovább tart. A jó dolgok pedig tartsanak minél hosszabban. Az agymenés mellett viszont komoly mondanivalóval is rendelkezik ez a regény, na persze, nemcsak úgy odavetve, hanem gondosan elrejtve, éppúgy, mint a talányos, homályba vesző próféciák. Ki kell mazsolázni, majd élvezettel elcsámcsogni rajtuk egy ráérős esős délutánon.

Gondoltátok volna, hogy egy apokalipszis ugyanolyan egyszerűen megakadályozható, mint előidézhető? Nem kell más hozzá, csak az emberi tényező és már sínen is van a dolog. Mindkét esetben. Az öregfiú jól tudta, miért teremti az embert a köztes világban, félúton a menny és pokol felé. És jól tudta Gaiman és Pratchett is, hogy ők mi végre vannak jelen ebben a sztoriban, mintha csak egy hullámhosszon lennének az kaporszakállúval, legalább is ami a humorukat illeti, erre tudok következtetni.

Ennek a könyvnek a lelke a karakterekben rejtőzik. Mondanom sem kell, hogy rögtön az első pár oldalon, amikor még csak a szereplők felsorolása van napirenden, máris megvett magának ez a két gazfickó. Alaposan megdolgoztak vele, hogy így legyen, és annál is többet beleraktak egy-egy személybe, mint ami el tudtam volna képzelni. Ó, ezek az esetlen két ballábas hősök, akik úgy teszik a dolgukat, hogy nincsenek tudatában a jelentőségével! Mondjuk, egy bizonyos boszorkány és egy bosszantó boszorkányvadász ezt az állítást megcáfolná, a többi esetben teljesen jogos észrevétel. A félelmetes lovasok pedig nem tűnnek másnak, mint szánalmas ösztönlényeknek, programozott terminátorok ebben a bizonyos játszmában. Valódi gondolatai csak Adamnek vannak, aki a megtestesült Antikrisztus - most tekintsünk el a további nevektől és címektől, mert, ugye, Crowley és Azirafael is teljes bizonytalanságban csak találgatnak a Nagy tervről. Vagyis a... miről is? Ja igen, FELFOGHATATLAN tervről.

Ami a fontosabb karaktereket illeti, minden szál el lett varrva, kivéve... Mi lett azzal a három agyatlan motorossal? Talán a Felfoghatatlan terv szempontjából teljesen lényegtelenek, már-már triviális tévedésnek tekinthetők?

Az egyik legjobb apokalipszis-történet, sajátos koncepcióval. Megismerkedhettem a két legszimpatikusabb nem e világi lénnyel, akik éppen e világban érzik legjobban magukat. Mindenesetre szívesen körülnéznék abban a bizonyos antikvár könyvesboltban, aztán hagynám, hogy megkísértsenek egy vacsora erejéig!

Gyerekek! Az Armageddon előidézése nagyon veszélyes. NE próbáljátok meg otthon.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5







Erőssége: Na, most erre mit is tudnék mondani? Az első betűtől az utolsóig! ;)

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

M. C. Beaton: Agatha ​Raisin és a spenótos halálpite

M. C. Beaton könyvét olvasva már az első oldalak után úgy éreztem, venni akarok egy házat Cotswolds-ban, letelepedni és élni a falusiak mindennapjait. Kertet építeni, a nőegylet által szervezett programokra járni és néha-néha elfogyasztani vacsorára valami jó kis kocsmai kosztot. Tipikus angol környezet, amit olyan tévésorozatokból ismerhetünk, mint a Kisvárosi gyilkosságok vagy éppen témájában nem igazán idevágó, de a falusi hangulat miatt felrémlő River Cottage.

De vajon az örökké nyüzsgő Agatha Raisin komolyan gondolta, hogy képes lesz ilyen unalmas falusi életet élni, London pezsgése és a reklámszakma állandó kihívásai után? Csupán csak egy gyerekkori vágy megvalósítása a vidéki élet, és hamar azon kapja magát, hogy unatkozik. Sebaj, Agathát sem kell félteni, elhatározza, hogy beilleszkedik a falu életébe, a maga módján, átemelve némi trükköt a reklámszakmából, azt gondolva, hogy a való életben sincs ez másként, mint az üzleti világban.

Agatha karakterére nehezen találni szavakat, amivel pontos leírást lehetne adni. Egyszerűen egy jelenség, amit nem lehet bekategorizálni, de határozottan élő, még ha különc is, elhisszük, hogy összefuthatunk vele a Tescoban a mikrós ételek hűtőpultjánál. Beaton egy igazi izzó, lüktető személyiséget alkotott meg, aki körül mindig zajlanak az események és ennek köszönhetően a történet sem csap át unalomba, valami aprósággal mindig leköti a figyelmünket, ha mással nem, akkor a ház berendezésével, ami olyan, mint egy zacskós leves, finom, jól néz ki, de nem az igazi. Úgy alkot tökéletest, hogy közben az ellenkezőjét igyekszik bemutatni. Ettől lesz szerethető Agatha, Carsley és a falubeliek is. Bár a Culloden-háztól, azt hiszem szeretnék, inkább távol maradni.

Humoros, eleven történet. A gyilkosság látszólag egyszerű ügy, de Agatha zseniális esetlenséggel sodor minket egyre távolabb a megoldástól, mindenféle vakvágányra, mellékszálra, szándékosan táncolva az idegeinken, de érdekes módon sosem jutott eszembe, hogy elegem van ebből a nőből és köszönöm szépen, ennyi volt. Élveztem személyiségének állandó vibrálását és jókat mosolyogtam meredek ötletein, tettein. A nyomozást néhol vontatottnak éreztem, nem szerettem, mikor mellőzve volt a szál és inkább Agatha hétköznapi dolgaira koncentráltunk, a karakter igazán a nyomozásban és a meredek tetteiben teljesedik ki.

Ezt a könyvet nem a krimi vonal miatt olvassuk, nem a sztori köt le. Agatha kuriózumszámba menő karaktere vonz annyira, hogy az összes részét elolvassam a sorozatnak.

Dönts okosan! Előbb olvasod, vagy megnézed a filmet? :)

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Szokatlan hangvétele, merész és humoros karakterábrázolása. Félre a tini hősökkel, itt jön Agatha Raisin és megzavarja a nyugalmat, amerre jár!

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

M. C. Beaton: Agatha Raisin és az elültetett kertész

Egy idegen felbukkanása Agatha Raisin környezetében, nem jó ómen. Vagy holtan találják előbb-utóbb, vagy ő maga lesz gyilkos. Megvenni egy házat, amiben egyszer már történt gyilkosság, könnyelműség, de hogy ugyanazon a helyszínen történjen egy második gyilkosság, szinte kizárható. Viszont mióta Agatha feladta az állását és vidékre költözött, folyton belekeveredik valamilyen gyilkossági ügybe, úgy vonzza magához a bajt, mint a mágnes. A falusiak persze ezt időnként fel is emlegetik neki, csak úgy mihez tartásként.

Agatha szerelmi élete ismét hullámvölgybe jutott. Fellángolása James Lacey iránt, lanyhulni kezdett, amint felbukkant a vetélytárs. Persze az okot inkább Agatha kevés önbizalmának köszönheti, hiszen sosem érezte még magát elég jónak. Súlyproblémáival és korával folytatott örökös harcba belefásulva, egyre jobban elhagyja magát és csak titokban epekedik a szomszédban lakó James iránt. Aki persze éppen briliáns elméje miatt kedveli főszereplőnket, de ezt a világért sem ismerné be. Így ez a szerelem megmarad plátói szinten, maradnak a macskák, amik kitöltik Agatha életét, és élvezik figyelmét és szeretetét, mert bár fogalma sincs róla, tökéletesen képes rá, hogy szeretetet és törődést adjon.

A gyilkosság és az áldozat ezúttal túlságosan is kézenfekvő volt, éppen mikor kezdtem megérteni az áldozatot, akkor kellett meghalnia. Agathat ezúttal sem hagyta cserben szimata, az első perctől sejtette, hogy a jövevény körül valami nincs rendben, és ezt a gyanút talán a féltékenysége ébresztette fel benne, de kétségtelenül jól működnek az ösztönei.  

Persze mindent a szerelem és a féltékenység mozgat, aminek hatására Agatha beleártja magát olyan dolgokba, amiknek rendesen a közelébe sem menne, de képtelen tanulni hibájából és meghazudtolni magát.

A brit krimikből megtanulhattuk, hogy gyilkosság mindig valamilyen társadalmi összejövetel alkalmával történik. A vidéki kisvárosban élők életének savát-borsát adják azok a programok, amiken eldicsekedhetnek a lakók tehetségükkel. Ezúttal a kertjükkel büszkélkedhetnek el Carsley lakói, de mint sejteni lehet, a katasztrófa most is megállíthatatlanul közeledik. Valaki megrongálja a kerteket és valaki gyilkosságot követ el. Mintha csak a Kisvárosi gyilkosságokat néznénk, csak éppen Agatha bohókás karaktere sokkal inkább illik ebbe az ódon környezetbe és az angol humorral megfűszerezve valahogy sokkal színesebb és élvezhetőbb a nyomozás.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori:3/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége:  Ami a sorozatnak az erőssége, a humor, az angol vidék hangulata és a mellékszereplők jól eltalált ábrázolása.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Az ember, akit Ovénak hívnak, és én nem akartam szeretni őt. Nem akartam szeretni, mert tudtam, ha megnyitom a szívemet, és beengedem ezt a vén gazembert, fájdalmat fog okozni nekem. De képtelenség neki ellenállni.

A sors iróniája, hogy most hétvégén megismertem egy idős férfit, aki történetesen szintén Svédországból jött és első pillanattól Ovére emlékeztetett. Hát mégsem úsztam meg...

Egészen biztos, hogy mindenki ismer legalább egy Ovét. Egy sündisznót, aki arra használja a tüskéit, hogy ne engedjen magához közel senkit, mert legnagyobb félelme, hogy megszeret valakit és elveszíti. Ezért nincs is békében a világgal, mindenen morog és nem tudja elfogadni, hogy ahogyan mások csinálják a dolgaikat, az is jó lehet. Ove ragaszkodik a megszokotthoz, Ove fél a változástól. Ove kényszeres; ha valami nem úgy van, ahogy ő rendszerezte, felborítja a lelki békéjét. Folyton elégedetlenkedik, pedig ő az, aki megvalósította az álmait, aki megtalálta az eszményi nőt, aki mellett leélhette az életét. De Ove saját magával sem elégedett, ezért mindenkiben keresi a hibát és ítélkezik.

Tetszik, ahogy az írói stílusban is megnyilvánul a főszereplő kényszeressége. Folyton visszatérünk ugyanahhoz a mondathoz, motívumhoz, ismétlünk. Szájbarágósnak tűnhet, de nem az, tudatosan megkomponált eleme a regénynek. Mintha megrugdosnánk a tiltó táblát minden reggel, vagy háromszor megrángatnánk a kilincset. Olyan, mint egy átgondolt, jól megírt nagy zenekari mű. Bámulatos, hogy egy jónak mondható koncepcióból az író képes volt átlagon felülit alkotni. Érdekes módon a karakterek éppen csak annyira vannak kidolgozva, amennyire mi magunk akarunk más embereket beengedni az életünkbe. Amint Ove úgy dönt, hogy beengedi őket, máris többet tudunk meg mi is - lásd a szomszédban lakó, nagydarab programozó srácot.

Nagyon tetszett, hogyan vált egy teljes egész részévé Ove, hogyan lettek barátai és új családja, úgy skandináv módra. Ebben a lakónegyedben szívesen élnék én is, de attól tartok, ott én lennék Ove és engem kellene megszelídítenie... egy macskának. Igen, a legjobb karakter a macska volt. Egyedül talán az újságírónőnél éreztem, hogy kicsit túlzásokba esett Fredrik Backman, nem létezik, hogy valaki ilyen nyugodtan vegye, hogy rázárják a garázs ajtaját.

Az örök tanulság: szíve mindenkinek van, csak türelem kell hozzá, hogy lebontsuk a falakat, és ha kitartóak vagyunk, csodát találunk.

Nem akartam, mert tudtam, hogy ez lesz a vége, ha megszeretem Ovét, fájdalmat fog okozni nekem. Nem fogom szégyellni magam érte... de, bizony, sírtam a végén.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori:5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5




Erőssége: A mű felépítettsége. Két lépés előre, egy vissza, nehogy túl sok legyen az információ. Ügyesen meg lett oldva a múltba való ugrálás is.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Rain Arlender: Az élet esszenciája

Valószínűleg mindannyian olvastunk már történeteket harcosokról, lázadókról, azok hősies helytállásáról. Találkoztunk már olyan művekkel, amik nehezen induló, de végül beteljesülő szerelmekről szólnak. Az élet esszenciája sem különb ettől, mindez - és még sok más is - megtalálható a lapjai között. Az eddig felsorolt információk bizonytalan hányada nem felel meg a valóságnak. Az ebből adódó esetleges bizalmatlanságot kiegyenlítendő, kéretik a maradékot sem komolyan venni. ;)

Aki olvasott már családregényt, valószínűleg semmi extrát nem talált a koncepcióban: a szereplők kapcsolatot teremtenek egymással, összejönnek, konfrontálódnak, ármánykodnak, megalázkodnak és felemelkednek, mások hidakat égetnek fel. Nem nagy szám, van ilyen minden történetben. Itt viszont az egészet belengi egy nagyon beteges humor, néhány elem, ami csak később nyer magyarázatot, és egy nagyon beteges humor (de ezt mintha már mondtam volna).

Ami egyértelműen viszi a prímet, az a történet. Ebben az író egyébként teljesen hétköznapi elemekkel operál: ismétlésekkel, keretrendszerrel, a szereplők élettörténetének leírásával. Ezeket viszont egészen egyedülállóan használja! Ahogy azt az ember egy köznapi beszélgetésben is teszi, nagyon gyakran tér el a tárgytól. Alaposan megmagyaráz mindent, a legkisebb eseménylánc mögé is végtelen háttértörténetet körít. Ettől az egész életszerűbbnek hat, ráadásul nem egyszer megdöbbentő hatással bír. Én például teljesen lefagytam, amikor megértettem, mit jelent a könyv hátulján álló fülszöveg, amiben Estella Rettrey-ről beszél. Fogtam a fejemet, és percekig meredten bámultam magam elé, motyogván, hogy "ilyen nincs"! De van, és milyen jó, hogy van!

Ehhez hasonló karakteralkotással még nem volt dolgom. Mindössze néhány jellemzőt tudunk meg az egyes szereplőkről, ennek oka, hogy vannak egy páran. A többi infót a cselekmény adja, a helyzetkomikum, a szituációk, amikbe keverednek. És mindig azt mondom, sokkal jobb ez így, mintha a szereplő kiállna a néző elé, és egyszerűen bemutatkozna. Abban nincs akkora poén. Így viszont mindenki élővé, egyedivé és megismételhetetlenné válik. Bár sokakat szerettem, mégiscsak Aurora és Adam maradt a kedvencem. Előbbi az elnagyolt vonásai (a magas termete, a nagy lába, az óriási esze és a hatalmas szíve) miatt, az utóbbi pedig... Nos, igen. Kisstílűen fogalmazva Adam mindenét beleadta (aki már olvasta a könyvet, tudja, miről beszélek. Aki nem, majd megérti).

Az írói stílus egyszerűen zseniális! Fájdalmas eseményeket, csalódásokat, emberi tragédiákat képes előadni azzal a jól ismert, angol fekete humorral, amit a magam részéről egyszerűen imádok! Bevallom, bár kedvelem a hasonló történeteket, valószínűleg magamtól sosem olvasnék családregényt. Az élet esszenciája viszont már az első néhány mondattal megvett magának. Egyszerűen annyira beteg, hogy az már fáj! Az indokolatlan halmozások, mint például Aurora piros-imádatának esetében, a sorozatos írói megjegyzések, mind-mind csak erősítik a cselekmények folyamát, holott egy gyengébb írónál ezek inkább idegesítőek lennének. Hihetetlen!

Kép: Sol

Ami viszont igazán lenyűgöző benne, az a kommunikációja. A színművészetben létezik egy fogalom, az úgynevezett "negyedik fal": a színpad azon oldalát jelölik így, amelyen keresztül a közönség látja a darabot. Ha úgy tetszik, egy szoba félig áttetsző fala, amin keresztül részesülünk a szobában zajló eseményekből. Áttörni a "negyedik falat" viszont annyit tesz, hogy a darabból a színész kiszól a közönségéhez, kapcsolatot teremt vele, esetleg bevonja a játékba. Erre számos példát találni a legtöbb médiumban, például a The Stanley Parable c. videojátékban, vagy a képregényes, és most már filmes világból is ismert Deadpool által. Rain Arlender viszont gyakorlatilag darabokra zúzta a "negyedik falat", folyamatosan kommunikál az olvasójával, zárójeles kommentárokban és furcsa lábjegyzetekben. Hadd jegyezzem meg, más könyvekben is vannak erre kísérletek, de általában erőltetetten sikerülnek. Arlender tollából ez valahogy ösztönösen működik. Gyakorlatilag berántja az olvasót a történetbe, ezzel letehetetlenné téve a könyvet. Fantasztikus húzás!

Végezetül egy rövid megjegyzés: a cím több szempontból is találó. Nemcsak a mű középpontjában álló whiskyre utal, de ha közelebbről megnézzük, ez a történet gyakorlatilag maga az élet, kicsiben. Elnagyolva, kisarkítva, mint egy karikatúra, amiben élesebben kirajzolódnak hibáink és tökéletlenségeink, de annak tudatában, hogy ezek a vonások tesznek minket önmagunkká. Úgyhogy készülj, te is biztosan fogsz találni párhuzamot a saját életeddel, de ne ijedj meg: ebben a könyvben még a hibáiddal is olyan formában fogsz találkozni, amit látva hasadat fogod majd a röhögéstől.

Nagyon szépen köszönjük a könyvet az Y-teamnek és a Syllabux kiadónak!

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A megdöbbentő történet, a humoros tálalás, az imádnivaló karakterek, a zseniális írói stílus, a Rettrey-whisky titkos összetevője... egyszerűen minden! Mondd csak, Arlender, miért nem találkoztunk mi már korábban?!

Újraolvasnám: IGEN

Levandra értékelését itt találjátok.

Breaking: Ha ezt most olvasod, ezúton szeretnénk megköszönni, hogy eddig velünk tartottál. Az élet esszenciája ide s tova a 100. kritikánk a Bookhunters blogon. Őszintén örülök, hogy egy ilyen pozitív könyvvel ünnepelhetjük ezt a mérföldkövet, ami viszont nélküled nem jött volna létre. Kérlek, koccints velünk e jeles alkalomból egy pohár Rettrey Old Garden Malt whiskyvel, és veregesd meg a saját válladat, te is megérdemled!

Tovább olvasok »

Rita Falk: Télikrumpligombóc

Ki ez a Rita Falk? Valami bajor írónő... Még sosem hallottam róla, de valami eszméletlen, milyen agyament címet tud adni a könyvének! Azért a cím már sejtet valamit, és nem bírom megállni, hogy további érdeklődésemnek utat ne engedjek. Olvasnom kell, mert ha a sejtésem beigazolódni látszik, egy ilyen cím mögött nem egy hétköznapi és unalmas sztorival találom szembe magam. Nem is. Rita levett a lábamról.

Annyira friss, annyira új, annyira más élmény az, amit kaptam. Hamisíthatatlan bajor hangulat, ami egy szempillantás alatt beránt a történetbe, mintha csak vasárnap délutáni tévézésre ültél volna le kedvenc német sorozatod elé. Persze, ha szereted a német sorozatokat. Nekem tökéletesen hozta ezt az érzést. Szemem előtt sorra jelentek meg Niederkaltenkirchen utcái, épületei, hegyei és erdei. Annyira ismerős volt, hogy rögtön otthon éreztem magam ebben a megálmodott kis városkában. Ismerősek voltak a szereplők is, jól megragadott karakterek, olyan könnyedséggel kidolgozva, mintha elevenen lettek volna a sorok közé gyúrva. 

"Az este későbbi részében az iskola rockegyüttese játszik, kellemes meglepetésként ér, hogy egyáltalán nem olyan rosszak, mint amilyen szörnyen kinéznek. A pattanásos Max, a Simmerl fiacskája is játszik, öt hasonlóan pattanásos képű diáktársával együtt a lelküket is beleadják a zenébe. Nagyi egészen elöl áll, hogy lásson belőlük valamit. Különben is imád fiatalok között lenni. Öregnek ott van ő, szokta mondogatni. Hallani meg, istennek hála, semmit nem hall, ami azért is hasznos most, mert éppen egy hatalmas hangfal előtt áll. Ott hajladozik, és lelkesen tapsol. Mazsola extázisban.
– Burn, burn, motherfucker burn – énekli-üvölti a helyi ifjúság, de mivel Nagyi nemcsak süket, de angolul sem tud, nem akad fenn rajta."

Nem tudom eldönteni, hogy ki a kedvencem, mert annyira tökéletesen tökéletlen mindenki, hogy éppen ezért nem lehet nem szeretni őket. Kifejezetten örülök neki, hogy mindenkinek van hibája, és Rita Falk jó anya/szerzőként egyik szereplőjét sem nagyolta el.

A krimi kérdésbe annyira nem bonyolódnék bele. Az első pillanattól lehet látni, hol lesz itt a bűntény, mi lesz az indíték, ki lesz az elkövető. Az írónő nem is igyekszik ezt leplezni, mert nem a krimi megírása volt a fő indíttatása, hanem az, ahogy Franz Eberhofer betolakodott az életébe, és figyelmet követelt magának. Franz és a köré épülő világ, a kisváros, a szomszédok, a barátok az üzletek, a Wolfi, a Simmerl, a Ferrari, Nagyi, Papa és a Leopold, na és az élet, ami megállíthatatlanul zajlik körülötte.

A humor az, ami igazán élvezetessé teszi ezt a könyvet. Régen szórakoztam már ilyen jól. Az igazság az, hogy sokkal többet kaptam a Télikrumpligombóctól, mint azt reméltem. Elképzelni sem tudtam, miféle könyv ez, és így volt jó, mert tényleg nagy meglepetés volt. Rita Falk-rajongó lettem, és már nagyon várom, hogy a második részt is olvashassam.  Jó volt elidőzni Niederkaltenkirchen-ben.

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A sajátos bajor humorral elmesélt történet és a karakterábrázolás. Ja és a receptekről se feledkezzem el a könyv végéről!

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »