Carlos Ruiz Zafón: Marina

1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina. A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg…

A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.

Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.

Ruiz Zafón fantáziájának ezúttal semmi sem szab határt (legkevésbé a valóság). Szívfájdító és félelmetes mesét írt, amelyről a bevezetőben bevallja, hogy a legnehezebben kategorizálható és egyben a legszemélyesebb regénye.

***

Barcelona gótikus utcái sötét titkokat rejtenek, amiket még az eső sem moshat el. Nyomasztó, melankólikus történet bontakozik ki a sorok között és vezet egyre mélyebbre a múlt árnyait megbolygatva, ahonnan már nincs visszaút. Marina és Óscar nyomozása megzavarja a város alatt rejtőző iszonyatot, felkavrja a látszólagos békét, és olyan drámának lesznek tanúi, ami megrengeti világukat, velük együtt a miénket is.

– Bizonyára észrevette, Óscar, hogy nálunk nincs villany. Igazság szerint nemigen hiszünk a modern tudomány vívmányaiban. Mert kérdem én, miféle tudomány az, ami embert tud juttatni a holdra, de nem képes kenyeret juttatni minden ember asztalára?

– A gond talán nem is a tudománnyal van, hanem azokkal, akik a felhasználásáról döntenek – jegyeztem meg.

1979-ben járunk, bár ezt igazán nem is támasztja alá az író, ami miatt úgy tűnik, hogy az idővonal összefolyik és szinte alig lehet elválasztani egymástól a múlt és a jelen eseményeit. Gramofon, gyertyák, a hintó és a lefátyolozott hölgy nem éppen szokványos a hetvenes években, kicsit úgy is érezheti magát az olvasó, mintha eltévedt volna egy párhuzamos világban. Ez az abszurd ábrázolás tart meg mégis a realitás talaján, és miatta tudjuk úgy szemlélni a regényt, hogy elképzelhetővé váljék az a miszticizmus, amit valójában lehetetlennek tartanánk. Nem más ez, mint az író mágiája, amivel megteremtette ezt a rothadásszagú világot, amiben a története játszódik.

Nem akarok Marina és Óscar barátságáról beszélni, az éppen kibontakozó szerelmükről, mert számomra sokkal megfoghatatlanabb, illékonyabb, mint az a titok maga, aminek ketten a nyomába erednek. Éppen csak kibontakozik a szemünk előtt, hogy aztán a semmivé váljék. Zafón teremt és rombol, kegyetlen játszmát űz, a hatás pedig garantált lesz, ahogyan egy tollvonással elveszi, amit oda sem adott. Ez a húzd meg, ereszd meg játszma, az őrület kérdésének ábrázolása, ahogy folyton visszaránt minket a normalitásba, hogy aztán taszítson rajtunk egyet a bomlott elme mélységébe, szembesítve minket az elképzelhetetlen iszonyattal, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kertet és a szökőkutakat szinte elrejtette a zápor függönye. Nem volt nálam se esernyő, se esőkabát.

Az ég ólomlemezre hasonlított. Az utcai lámpák fénye gyufalánggá halványult.

Rohanni kezdtem. A pocsolyákat átugrálva, a túlcsorduló vizesárkokat kerülgetve elértem a kertkaput. Az utcán még hevesebben ömlött az eső, mintha egy átvágott érből patakzott volna a vér. Bőrig ázva futottam a szűk, néma utcákon. Az esőcsatornák lármásan dübörögtek a nyomomban. Mintha az egész város elsüllyedt volna egy fekete óceánban.

A Marinában már egy kiforrott írói stílussal találkozunk, csodálatosak a leíró részek, a díszlet és azok a képek, amikkel megteremti a rettenetet a világban, bár néha még tetten érni a kapkodását. Ennek ellenére ebben a könyvben már erőteljesen érződik az a varázslat, amit A szél árnyékában már ismerünk. Szerintem a cselekményszál apró elágazásai még nem teljesek, a dramaturgiát kicsit biztonsági zónában tartja, mintha nem lett volna elég bátorsága kibontani a történetet, amit a regény "rövidsége" is alátámaszt.

Érdekessége a regénynek, hogy amíg minden szereplőnek van háttértörténete, személyes útja, Óscar, mintha csak lógna a levegőben. Valójában éppen a szemünk előtt zajlik, születik meg az ő története, érik férfivá, aki majd a jövőben hordozza azt a súlyos terhet a lelkében, ami a többi szereplőnek már a múltja, a jelene része. Óscar olyan, mint mi magunk, az olvasók. Kíváncsi gyermek, aki belecsöppen ebbe a történetbe és éppen azért sérthetetlen, mert az író nem adott neki mélységet. 

Az ember a háborús körülmények közt ismerszik meg igazán…

A férfi karaktereket rendszerint izgalmasnak tartom Zafón regényeiben, mindig életszerűek és elmondható, hogy ebben a regényben is sikerül mélységet adni a fontos szereplőknek, mint amilyen Germán és Florian; de a női karaktereknél mindig ugyanazt érzem: túlmisztifikáltak és csodálatosan szépek. Itt is Eva, María, Marina és Marina anyja is mind tündöklő szépséggel felruházott, megfoghatatlan, kevésbé karizmatikus szereplők, akik igazán nem is hagynak nyomot bennünk. Sajnálatos módon még maga Marina sem, aki a címszereplő, de túl sok mindent nem tett azon kívül, hogy belerángatta Óscart ebbe a kalandba.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐