Carlos Ruiz Zafón: Marina

1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina. A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg…

A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.

Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik.

Ruiz Zafón fantáziájának ezúttal semmi sem szab határt (legkevésbé a valóság). Szívfájdító és félelmetes mesét írt, amelyről a bevezetőben bevallja, hogy a legnehezebben kategorizálható és egyben a legszemélyesebb regénye.

***

Barcelona gótikus utcái sötét titkokat rejtenek, amiket még az eső sem moshat el. Nyomasztó, melankólikus történet bontakozik ki a sorok között és vezet egyre mélyebbre a múlt árnyait megbolygatva, ahonnan már nincs visszaút. Marina és Óscar nyomozása megzavarja a város alatt rejtőző iszonyatot, felkavrja a látszólagos békét, és olyan drámának lesznek tanúi, ami megrengeti világukat, velük együtt a miénket is.

– Bizonyára észrevette, Óscar, hogy nálunk nincs villany. Igazság szerint nemigen hiszünk a modern tudomány vívmányaiban. Mert kérdem én, miféle tudomány az, ami embert tud juttatni a holdra, de nem képes kenyeret juttatni minden ember asztalára?

– A gond talán nem is a tudománnyal van, hanem azokkal, akik a felhasználásáról döntenek – jegyeztem meg.

1979-ben járunk, bár ezt igazán nem is támasztja alá az író, ami miatt úgy tűnik, hogy az idővonal összefolyik és szinte alig lehet elválasztani egymástól a múlt és a jelen eseményeit. Gramofon, gyertyák, a hintó és a lefátyolozott hölgy nem éppen szokványos a hetvenes években, kicsit úgy is érezheti magát az olvasó, mintha eltévedt volna egy párhuzamos világban. Ez az abszurd ábrázolás tart meg mégis a realitás talaján, és miatta tudjuk úgy szemlélni a regényt, hogy elképzelhetővé váljék az a miszticizmus, amit valójában lehetetlennek tartanánk. Nem más ez, mint az író mágiája, amivel megteremtette ezt a rothadásszagú világot, amiben a története játszódik.

Nem akarok Marina és Óscar barátságáról beszélni, az éppen kibontakozó szerelmükről, mert számomra sokkal megfoghatatlanabb, illékonyabb, mint az a titok maga, aminek ketten a nyomába erednek. Éppen csak kibontakozik a szemünk előtt, hogy aztán a semmivé váljék. Zafón teremt és rombol, kegyetlen játszmát űz, a hatás pedig garantált lesz, ahogyan egy tollvonással elveszi, amit oda sem adott. Ez a húzd meg, ereszd meg játszma, az őrület kérdésének ábrázolása, ahogy folyton visszaránt minket a normalitásba, hogy aztán taszítson rajtunk egyet a bomlott elme mélységébe, szembesítve minket az elképzelhetetlen iszonyattal, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

A kertet és a szökőkutakat szinte elrejtette a zápor függönye. Nem volt nálam se esernyő, se esőkabát.

Az ég ólomlemezre hasonlított. Az utcai lámpák fénye gyufalánggá halványult.

Rohanni kezdtem. A pocsolyákat átugrálva, a túlcsorduló vizesárkokat kerülgetve elértem a kertkaput. Az utcán még hevesebben ömlött az eső, mintha egy átvágott érből patakzott volna a vér. Bőrig ázva futottam a szűk, néma utcákon. Az esőcsatornák lármásan dübörögtek a nyomomban. Mintha az egész város elsüllyedt volna egy fekete óceánban.

A Marinában már egy kiforrott írói stílussal találkozunk, csodálatosak a leíró részek, a díszlet és azok a képek, amikkel megteremti a rettenetet a világban, bár néha még tetten érni a kapkodását. Ennek ellenére ebben a könyvben már erőteljesen érződik az a varázslat, amit A szél árnyékában már ismerünk. Szerintem a cselekményszál apró elágazásai még nem teljesek, a dramaturgiát kicsit biztonsági zónában tartja, mintha nem lett volna elég bátorsága kibontani a történetet, amit a regény "rövidsége" is alátámaszt.

Érdekessége a regénynek, hogy amíg minden szereplőnek van háttértörténete, személyes útja, Óscar, mintha csak lógna a levegőben. Valójában éppen a szemünk előtt zajlik, születik meg az ő története, érik férfivá, aki majd a jövőben hordozza azt a súlyos terhet a lelkében, ami a többi szereplőnek már a múltja, a jelene része. Óscar olyan, mint mi magunk, az olvasók. Kíváncsi gyermek, aki belecsöppen ebbe a történetbe és éppen azért sérthetetlen, mert az író nem adott neki mélységet. 

Az ember a háborús körülmények közt ismerszik meg igazán…

A férfi karaktereket rendszerint izgalmasnak tartom Zafón regényeiben, mindig életszerűek és elmondható, hogy ebben a regényben is sikerül mélységet adni a fontos szereplőknek, mint amilyen Germán és Florian; de a női karaktereknél mindig ugyanazt érzem: túlmisztifikáltak és csodálatosan szépek. Itt is Eva, María, Marina és Marina anyja is mind tündöklő szépséggel felruházott, megfoghatatlan, kevésbé karizmatikus szereplők, akik igazán nem is hagynak nyomot bennünk. Sajnálatos módon még maga Marina sem, aki a címszereplő, de túl sok mindent nem tett azon kívül, hogy belerángatta Óscart ebbe a kalandba.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

A ​tízéves Daniel élete egy csapásra megváltozik, amikor egy hűvös hajnalon apja elviszi Barcelona szívébe, ahol az Elfeledett Könyvek Temetőjében felfedezi azt a regényt, mely döntő hatással lesz sorsára. A kötet titokzatos szerzőjének nyomait kutató fiú életében kalandos évek következnek. Minél több mindent tud meg Daniel a lenyűgöző könyv történetéről, annál inkább szaporodnak a rejtélyek. Különös módon élete minden fordulatát mintha a rajongásig szeretett könyvnek köszönhetné: az első szerelmet, a nagy kiábrándulást, új barátait és még inkább fenyegető ellenségeit, majd a szívét betöltő újabb nagy szerelmet. Az elveszettnek hitt könyv elfelejtett szerzőjének nyomdokain járva elszánt és veszélyes ellenfelekkel kell megküzdenie, mivel akadnak, akik bármire képesek azért, hogy a múlt sötét titkaira ne derüljön fény. A sodró lendületű epizódok váltakozó hangulatú sora sajátosan rabul ejtő kaleidoszkóppá válik: szenvedélyes romantikus jelenetek váltakoznak regénybe illően félelmetes fejezetekkel, melyek feszültségét vidám kópéságok oldják, és mindezek mögött kuszán húzódnak meg egy meghökkentően eredeti bűnügyi történet hálójának a szálai.

***

Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla.

Ennek a könyvnek lelke van. Olvasás közben hallod a sóhajtását, érzed, ahogy homlokodat simogatja szellő formájában. Vagy csak egy aprócska léghuzat lenne az? Ez a könyv gondoskodik róla, hogy a képzelet szárnyra kapjon. Felkap a szél és visz magával, sorsokat, életeket, történeteket mesél el, az olvasó pedig befogadja, issza a szavakat és a lelkében ott marad valami lenyomat, valahol mélyen, valami nyomasztó. Ez lenne a szél árnyéka? Amit maga után hagy? Tény, hogy lelkileg nagyon nehéz kiszakadni ennek a könyvnek a világából, miután elolvastad az utolsó sorát is.

Az Elveszett Könyvek Temetője egy könyvet ad Daniel kezébe, aki nyomozni kezd a titokzatos író után. Olyan tragédiák, titkok látnak napvilágot, amiket nehéz feldolgozni. De Daniel nem hagyja a feledésbe merülni Julián Carax történetét, megbolygatja a sötétséget, felébreszti az árnyakat és kihívja maga ellen a sorsot. Célponttá válik ő maga is. Ahelyett, hogy tisztábban látna, annál zavarosabbá válik a történet, amit a feledésből a felszínre rángatott. Vannak, akik azt akarják, hogy kiderüljön az igazság, de a többség mindent elkövet, hogy a múlt a homályba vesszen. Mindenkinek más-más indoka van, amiért rejtegeti az igazságot, de Daniel minél több falba ütközik, annál inkább hajtja a tettvágy, hogy megtalálja azt.

Mintegy fél órát bóklásztam a labirintus tekervényeiben. Az orromat mindenütt megcsapta az elöregedett, poros papírlapok elbűvölő illata. A kezemet tétován húztam végig a kötetek kiálló gerincén, hátha ihletet kapok a választáshoz.

Nehéz bármit is írni erről a könyvről, annyira sokszínű és összetett. Érzelmi hullámvasútra ültet az író, és szinte könyörögsz a happy endért. Hosszú és fájdalmas utat kell megtenni a végkifejletig, és bár vannak csavarok, amik kitalálhatóak, a történet mentes mindenféle sablonosságtól. Ritkán találkozni ilyen egyedi koncepcióval és olyan íróval, aki nem hagyja veszni az ötletét, sőt, minden részletre figyelve kidolgozza azt, kiszolgálva az olvasót, hogy ne maradjanak kérdések. A múlt után való kutatás által két történet is kibontakozik előttünk: Julián és Penélope, valamint Daniel és Bea kapcsolata. Rengeteg párhuzamot találni a két pár között és legalább ennyi szál össze is köti őket, mint valami karmikus szövetség.

Zafón karakterei élettel teliek, bármelyik pillanatban hús-vér emberekké válhatnak és lesétálhatnak a könyv lapjairól, meg sem lepődnél rajtuk. Leginkább Fermin alakja ragadott meg, aki a tragédiája mellett tele van élettel és élni akarással. Bátorsága lenyűgöző, ahogy az is, hogy képes lenne mindent feladni, hogy segítsen másokon, még akkor is, amikor végre megtalálja az értelmet az életben. Igazi régi vágású férfi, nagy adag csibészséggel. Clara szépsége és belső romlottsága csupa ellentmondás, szintén nagyon érdekes és összetett karakter. Jó és rossz tulajdonságok keveredése valamennyi szereplőnél, hibák és erények egyensúlya, ami emberivé teszi őket. Zafón nem idealizálja túl teremtményeit, hősei is követnek el baklövéseket, ámde az antihőssel kapcsolatban nem hisz a csodában, aki természeténél fogva romlott, nem hazudtolhatja meg önmagát. Tisztelem ezért a következetességéért. A gonosz az legyen gonosz és ne bánja meg tetteit!

Az égzengést követő villámlás törékeny cikcakkjai néhány másodpercig éles kontúrokat rajzoltak az épületoromzatok és ablakok köré. A járdák mentén, a víztócsák fölött reszketeg fénnyel pislákoltak az utcai lámpák, mint gyertyaláng a szélben. Egy teremtett lélek sem járt az utcán. A hirtelen kihunyó fényt követő sötétség egybeolvadt a csatornákba zúduló víz bűzös leheletével. Az éjszaka egyre sűrűbbé, egyre áthatolhatatlanabbá vált. az eső gőze halotti lepelként lengedezett az utcán.

A helyszínek sötét, gótikus hangulata baljóslatú színteret biztosít a történethez. Ahogy leírja a Köd Angyala, Villa Penélope környékét és magát az épületet, szinte érezni a dohos levegőt, a halál fuvallatát, és a rideg falakból áradó hideg levegőt. A ház, ami akkor sem lehetett otthonosabb, amikor lakott volt. Julián párizsi kis lakása vagy a szeretetház, ahol az öreg dadus az utolsó napjait éli. Mind más és más, mégis olyan részletességgel kidolgozva, sehol átfedés, olyan részletgazdagon lefestve, mintha egy filmhez tervezné a díszletet. Zafón azt a valóságot tárja a szemünk elé, ami az ő lelkében létezik, és olyan hihetetlen pontossággal képes átadni, lefesteni, hogy csak ámulok. Új kedvenc írót találtam a személyében!

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Tovább olvasok »

M. C. Beaton: Agatha ​Raisin és a spenótos halálpite

M. C. Beaton könyvét olvasva már az első oldalak után úgy éreztem, venni akarok egy házat Cotswolds-ban, letelepedni és élni a falusiak mindennapjait. Kertet építeni, a nőegylet által szervezett programokra járni és néha-néha elfogyasztani vacsorára valami jó kis kocsmai kosztot. Tipikus angol környezet, amit olyan tévésorozatokból ismerhetünk, mint a Kisvárosi gyilkosságok vagy éppen témájában nem igazán idevágó, de a falusi hangulat miatt felrémlő River Cottage.

De vajon az örökké nyüzsgő Agatha Raisin komolyan gondolta, hogy képes lesz ilyen unalmas falusi életet élni, London pezsgése és a reklámszakma állandó kihívásai után? Csupán csak egy gyerekkori vágy megvalósítása a vidéki élet, és hamar azon kapja magát, hogy unatkozik. Sebaj, Agathát sem kell félteni, elhatározza, hogy beilleszkedik a falu életébe, a maga módján, átemelve némi trükköt a reklámszakmából, azt gondolva, hogy a való életben sincs ez másként, mint az üzleti világban.

Agatha karakterére nehezen találni szavakat, amivel pontos leírást lehetne adni. Egyszerűen egy jelenség, amit nem lehet bekategorizálni, de határozottan élő, még ha különc is, elhisszük, hogy összefuthatunk vele a Tescoban a mikrós ételek hűtőpultjánál. Beaton egy igazi izzó, lüktető személyiséget alkotott meg, aki körül mindig zajlanak az események és ennek köszönhetően a történet sem csap át unalomba, valami aprósággal mindig leköti a figyelmünket, ha mással nem, akkor a ház berendezésével, ami olyan, mint egy zacskós leves, finom, jól néz ki, de nem az igazi. Úgy alkot tökéletest, hogy közben az ellenkezőjét igyekszik bemutatni. Ettől lesz szerethető Agatha, Carsley és a falubeliek is. Bár a Culloden-háztól, azt hiszem szeretnék, inkább távol maradni.

Humoros, eleven történet. A gyilkosság látszólag egyszerű ügy, de Agatha zseniális esetlenséggel sodor minket egyre távolabb a megoldástól, mindenféle vakvágányra, mellékszálra, szándékosan táncolva az idegeinken, de érdekes módon sosem jutott eszembe, hogy elegem van ebből a nőből és köszönöm szépen, ennyi volt. Élveztem személyiségének állandó vibrálását és jókat mosolyogtam meredek ötletein, tettein. A nyomozást néhol vontatottnak éreztem, nem szerettem, mikor mellőzve volt a szál és inkább Agatha hétköznapi dolgaira koncentráltunk, a karakter igazán a nyomozásban és a meredek tetteiben teljesedik ki.

Ezt a könyvet nem a krimi vonal miatt olvassuk, nem a sztori köt le. Agatha kuriózumszámba menő karaktere vonz annyira, hogy az összes részét elolvassam a sorozatnak.

Dönts okosan! Előbb olvasod, vagy megnézed a filmet? :)

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Szokatlan hangvétele, merész és humoros karakterábrázolása. Félre a tini hősökkel, itt jön Agatha Raisin és megzavarja a nyugalmat, amerre jár!

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Philip Pullman: Rubin ​és füst

A Rubin és füst tíz évvel a nagy sikerű Az Úr Sötét Anyagai című trilógia előtt jelent meg. Philip Pullman korai fantasyjén már megfigyelhető az az irány, amit kijelölt magának az írásban, és mint tudjuk, megvalósításával olyan világot hozott létre, ami megosztotta a közönséget erkölcsi és vallási kérdésekben is. A Rubin és füst a kalandregények között kevésbé ismert mű, de a műfajon belül már olyan előremutató vonalat képvisel, ami a néhány évvel később népszerű lesz az írók körében. Mégis mitől olyan különlegesek Pullman művei?

Világábrázolásában első látásra nem találunk semmi olyan szokatlant, ami megragadná a figyelmünket. Persze könnyen is elsiklunk felette, mert még annyira nem kiforrott a stílus, ami később meghatározza az író munkásságát. Már ebben a regénybe is bele lett csempészve az a hangulat, életérzet, ami miatt rajongóivá váltunk Pullman történeteinek. Az elfuserált szülők nélkül boldogulni kényszerülő gyerekek kalandjait kísérhetjük végig. Sally ugyan jóval idősebb, mint az ilyen regény szereplői általában lenni szoktak, de karakterábrázolásában már-már felismerni lehet valamit a későbbi Lyrából. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy szóljak néhány szót a karakterekről. Kicsit kezdetlegesek, kiforratlanok, kevésbé élő részét képviselik a történetnek. A negatív karakterek, akik általában beáldozhatók, nem kellően kidolgozottak ahhoz, hogy erősebb érzelmeket mozgassanak meg bennünk. Ez alól az egyetlen kivétel Mrs. Holland, akit viszont szinte minden oldalon el szeretnék tenni láb alól, ahol felbukkan. A barátok felé már nyilvánul meg némi késztetés, hogy számon tartsam őket, mint Sally szeretteit.

A felnőtté válás és az önállósodás útját követhetjük nyomon a történetben, annyi bónusszal, hogy a háttérben lappangó titkok is napvilágra kerülnek. Sally nem tudja, mit kezdjen magával, miután árva maradt, nem ért semmihez és késztetést sem érez semmi iránt. A körülmények és a véletlenek sodorják egy fényképész műhelyébe, ahol belekóstolhat az életbe és a felelősségvállalásba. Kiderül róla, hogy jó üzleti érzéke van és kiváló koordinátor. Kalandvágya csillapíthatatlanul hajtja, hogy a végére járjon a titoknak. Ki akarja deríteni, miért halt meg az édesapja és mi köze van mindehhez egy különleges rubinnak.

Kellemes hangvételű mű, ami olvastatja magát. Könnyen beszippantja az embert, részesei lehetünk az eseményeknek. A fordítás szerintem hagy maga után némi kívánni valót, eléggé szembeötlő hibákkal találkoztam. A történeti szál szépen el lett varrva, és aminek nagyon örültem, nem függővéges. A rubinnal kapcsolatos megoldás a vártnál egyszerűbb, de mindenképpen helyére teszi a dolgokat. Amivel kapcsolatban éreztem némi hiányosságot, hogy a múlttal kapcsolatos nyomozásban néha túl hirtelen, a semmiből kerültek elő dolgok, amiket nem követhettünk szemmel, kizárva minket a nyomozásból, ezáltal kirángatva abból a hangulatból is, amibe berántott minket a történetvel az író. Ezt eléggé súlyos hibának éreztem, hiszen, ha van lehetőség az olvasó figyelmét megragadni, ne eresszük el ilyen gyors, instant megoldásokkal!

Az erkölcsi felemelkedés kettős érzést hagyott bennem. A rubinnal kapcsolatban úgy érzem, megkaptuk az egyetlen lehetséges megoldást, ami felemeli a karaktert, viszont a főellenség kérdése nyitva maradt, a fantáziánkra, illetve a következő kötetre hagyva a megoldás kulcsát.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori:4/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A világábrázolás, a részletes leírása a korabeli Londonnak és vidéknek, amellyel megteremtődik a sztori tökéletes világa, hangulata.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Emily Brightwell: Mrs. ​Jeffries és a halott orvos

Van úgy, hogy elegendő egy egysoros ajánlás a borítón és máris viszed haza a könyvet. Most is így jártam, fehér sávban feltüntetett szöveg, na meg a tetszetős fülszöveg miatt döntöttem mellette. Agatha Christie és Downton Abbey rajongó lévén azt gondoltam, jó döntés, nem csalódhatom és a tetszetős külső is erről igyekezett meggyőzni. A marketing mögött viszont nem azt találtam, amire számítottam.

Rögtön az elején felkaptam a fejem, hogy Whiterspoon felügyelő öttagú személyzetet tart, de hát Sherlock Holmes és Poirot is jó körülmények között élt, miért ne lehetne. Na meg persze ott a lehetőség, hogy valami öreg nagynéni után örökölte a vagyont és csak kedvtelésből nyomozgat. Bingó!

Nyomozgat, ahogy mondtam. Ugyanis Whiterspoonnál tehetségtelenebb nyomozóval még nem találkoztam, nem is értem, egyáltalán hogy tud boldogulni a Scotland Yardnál. Csak úgy tud haladni az ügyeivel, hogy mindent a szájába kell rágni, méghozzá nem másnak, mint Mrs. Jeffriesnek, a bejárónőjének. De hogy egy nyomozónak nem jutnak eszébe olyan kérdéseket feltennie kihallgatás során, amit egy átlagember megtenne egy szimpla beszélgetés közben, számomra elképzelhetetlen. X, szóváltásba keveredett Y-nal. Áhhá! Van indíték. Na de miről és legfőbbként miért? Nem ez lenne az első, amit megkérdeznénk? Ilyen és hasonló mulasztásokat vét ez a drága ember, akinek viszont nagy szíve van, és házának személyzete hálából észrevétlenül segíti a munkáját a házvezetőnővel az élen.

Mrs. Jeffries fontoskodó személye ott van mindenütt, lát és hall dolgokat, amiket a felügyelő nem, majd mintha a munkaadója gyengeelméjű lenne, fondorlatos módon a szavait úgy forgatva adja a jó ember szájába az ügy megoldását, mintha nem is az ő érdeme lett volna. A felügyelő pedig bárgyú mosollyal, némi önelégültséggel nyugtázza, lám-lám, micsoda nagyszerű szakember, ezt az ügyet is megoldotta, ahogy szokta. Mindeközben Mrs. Jeffries kínosan ügyel arra, hogy a jó Whiterspoon semmit sejtsen meg, kínosan figyel arra, hogy ténykedése észrevétlen maradjon és a maga által kihallgatott tanúkat titoktartásra kérve küldi őket a felügyelőhöz a fontos részletekkel. Aki amúgy még ezekből a részletekből sem képes önállóan összerakni a képet, így a derék házvezetőnő mindig körülötte sertepertél, mint a gyermeke első lépteit vigyázó édesanya.

Bármennyire is humorosnak lett szánva a karakterábrázolás, Brightwell egy kicsit túlzásba esett. A karakterek úgy nagy általánosságban halványak. Mrs. Jeffries fontoskodó öreglány, a felügyelő legfőbb tulajdonsága pedig az, hogy azt sem veszi észre, ami éppen a szeme előtt zajlik. Engem egy idő után már rémesen idegesített ez a két ember, soknak éreztem és elképzelhetetlennek, hogy ez így életképes legyen.

A sztori túl egyszerű volt, egy átlagos bűneset átlagos eszközökkel és indítékkal. A tettes az első pillanattól gyanús volt, neki volt a legtöbb veszíteni valója, aránytalanul nagyobb volt a többi gyanúsítottal szemben. Mérges gombákra terelni a figyelmet? Hatalmas klisé. Brightwell nekem nem tűnik túl nagy koponyának a krimi íráshoz, inkább csak krimit akar írni és használja a nagyok jól bevált receptjeit, azt sem túl meggyőzően.

Értékelés:

Koncepció: 3/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5

Erőssége:  A lakónegyed és a közös kert nagyon tetszett.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

B. A. Paris: Összeomlás

Annyira örültem, amikor Levandrától megkaptam ezt a könyvet! Nagyon kedvelem B. A. Paris munkásságát és magát az írónőt is: az első könyvéhez írt zeném publikálása óta vagyunk kapcsolatban a Twitteren, több zenémet is pozitívan méltatta és biztatott újabb számok megalkotására is. A Zárt ajtók mögött-tel menthetetlenül a pszicho-thriller műfaj szerelmesévé tett, és igencsak magasra tette a lécet azzal a könyvével. És szerencsére most sem okozott csalódást.

Tulajdonképpen pofonegyszerű a koncepció: adott egy nő, aki utólagos meglátása szerint megakadályozhatott volna egy gyilkosságot, de mivel nem tette, gyötri a bűntudat. Iszonyú lelkiállapota közepette pedig folyamatosan egyre mélyebbre süllyed az öngyűlöletben, amit csak még inkább elmélyít, hogy terhét senkivel sem oszthatja meg, ráadásul olyan különös dolgok történnek, amik mind az ő elmebaját igazolják. Tetszett, ahogy az írónő leírásai egészen megfoghatóvá tették Cass szenvedését.

A feszültség tapintható, a könyv letehetetlen. Különösen a végén, az SMS-ek olvasása közben kialakuló váltott-nézőpontú írói stílus tetszett, ahogy végül minden a helyére került. Akkor bizonyosodott be számomra, hogy B. A. Paris ördögi lángelme, és az események olyan kusza láncolatát hordozta keresztül a regényén, amit számomra utólag lehetetlennek tűnt átlátni. Ő mégis képes volt rá. Valami hasonlót éreztem Rowlingnál, amikor a Harry Potter utolsó kötetében kiderült Piton szerepe a teljes történet alatt.

A karakterek pontosan olyanok, mint a Zárt ajtók mögöttben, ebben nem igazán tudott újat nyújtani az író. Persze ez nem baj, mert ugyanúgy, mint abban az esetben, hitelesek és élők, épp csak annyi a problémám, hogy ugyanazokat a típusokat találtam meg ebben a könyvben is. A másik dolog, ami végül is a fél csillagos levonást eredményezte, az a véletlen volt, ahogyan Cass-hez került az egész eseménysorozat mögötti összeesküvést bizonyító telefon. De most komolyan, a francia diák bátorságpróba címszó alatt kilopta a tettes retiküljéből, és mivel ő elviharzott, a telefont Cass-nek adta? Ez így körülbelül a lehetetlen tipikus esete. Mondjuk nem tudnám megmondani, hogy máshogy lehetne megoldani a dolgot.

Összegzésként leszögezhetem, hogy az Összeomlás példaértékűnek számít a jelenkor irodalmában. Megint csak azt tudom mondani, hogy ez a regény talán sehol nincs Stephen King műveihez képest, de jó kezdés lehet azoknak, akik korábban sosem olvastak pszicho-thrillert. Nem annyira a rettegés, mint a csavaros történetvezetés dominál, amivel viszont kevesek szállhatnak versenybe vele. Bizalommal ajánlom mindenkinek!

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Kiváló történetvezetés és nyakatekert csavarok.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Ken Follett: A katedrális

Ken Follett kegyetlen és őszinte világa egy pillanat alatt beszippantott. Mintha egy tanulmányi kiránduláson lettem volna, úgy követtem végig a regény minden egyes mozzanatát, megfigyelőként, rajongóként és kíváncsi olvasóként. Nem szívesen reflektálok más olvasók értékelésére, de most felteszem a kérdést azoknak, akik a brutalitás és a szex túlzott jelenlétére hivatkozva húzták le a könyvet: mégis mit gondoltok, milyen lehetett a XII. században élni? Tudjátok, abban az időben még nem volt tévé, internet, ipod, sem óraátállítás, télen korán sötétedett, a gyertyák nem adtak túl sok fényt, hát szexeltek. A cselédlánnyal, a hűbérúr lányával, a szomszéd özvegyasszonnyal, és a nem egészen özveggyel. Ha önként nem adta magát egy nő, a férfi elvette, ami kellett neki. Focimeccsek helyett lovagi tornákat tartottak, esetleg megtette egy kocsmai verekedés is sport gyanánt, egy-két betört koponya igazán belefért, annál magasabb volt az est színvonala, minél több tört be belőlük. Ez volt a középkor. Sötét, brutális, sok iskolázatlan emberrel, akik a nevüket sem tudták leírni, és még ennél is több állatias tettel. Hatalmas túlélési ösztön a nehéz körülmények miatt és ennek arányában jóval kevesebb erkölcsösség.

Tamás építőmester karaktere éppen ezért is volt számomra eleinte annyira idegen, hihetetlen, nem a korba illő. Sokáig próbáltam elhatárolódni tőle, de nagyon hamar kiderült, hogy ő is ember, őt is ösztönök vezérlik, vágyak kergetik. Nem botránkoztam meg az Ilona-affér miatt, de pislogtam kettőt, mire feldolgoztam, hogy milyen gyorsan megvigasztalódott. Ugyan! A mai kor kisvárosaiban is hallani ilyen történeteket bőven, hogy a szomszéd átment megvigasztalni  friss özvegyet és... oké nem pletykálok! Tamás jóságával sokáig nem tudtam mit kezdeni, aztán felfedeztem a benne lévő művészt, amivel némileg magyarázhattam, hogy személyisége miért ennyire eltérő a többiekétől. Az elején nem hittem, hogy Ilonát szeretni fogom, de megtörtént. Az egyik legérdekesebb karakter, a legösszetörtebb szív.

Tagadhatatlanul erős kezdés volt Follett-től ennek a két embernek a találkozása, mint valami egyezmény megpecsételése, ami meghatározta a későbbiekben történteket. A két kulcsfontosságú karakter, akiknek harcait követhettük figyelemmel, egymásért és szeretteikért. 

A leírások és a világábrázolás nagyon tetszett és mivel nem vagyok történész, nem is vagyok hivatott ezt kritizálni. Ismerem annyira Ken Follett munkásságát, hogy tudjam, egy pillanatra sem tud leállni, folyton kutat, információkat gyűjt, beleássa magát régmúlt eseményekbe, ezért inkább neki hiszek. A könyv tempója olyan volt, mint egy lassan hömpölygő folyó, de a mélyben sok érdekes dolgot rejt magában. A katedrális azok ritka olvasmányaim egyike volt, amit jóval éjfél után is képtelen voltam letenni. Miután elolvastam, rögtön meg is néztem Sollal a könyvből készült filmet, amit szintén képtelenek voltunk félbehagyni, egyetlen nap alatt végeztük ki mind a nyolc részt egyhuzamban.

Egyetlen negatívumként a nevek magyarra fordítását említeném meg. Kifejezetten zavaróak voltak, és némileg rontották az olvasási élményt.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori:5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A világábrázolás nálam telitalálat volt. A történet sokszínűsége és a több szál zseniálisan meg volt egymás mellett.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

M. C. Beaton: Agatha Raisin és az elültetett kertész

Egy idegen felbukkanása Agatha Raisin környezetében, nem jó ómen. Vagy holtan találják előbb-utóbb, vagy ő maga lesz gyilkos. Megvenni egy házat, amiben egyszer már történt gyilkosság, könnyelműség, de hogy ugyanazon a helyszínen történjen egy második gyilkosság, szinte kizárható. Viszont mióta Agatha feladta az állását és vidékre költözött, folyton belekeveredik valamilyen gyilkossági ügybe, úgy vonzza magához a bajt, mint a mágnes. A falusiak persze ezt időnként fel is emlegetik neki, csak úgy mihez tartásként.

Agatha szerelmi élete ismét hullámvölgybe jutott. Fellángolása James Lacey iránt, lanyhulni kezdett, amint felbukkant a vetélytárs. Persze az okot inkább Agatha kevés önbizalmának köszönheti, hiszen sosem érezte még magát elég jónak. Súlyproblémáival és korával folytatott örökös harcba belefásulva, egyre jobban elhagyja magát és csak titokban epekedik a szomszédban lakó James iránt. Aki persze éppen briliáns elméje miatt kedveli főszereplőnket, de ezt a világért sem ismerné be. Így ez a szerelem megmarad plátói szinten, maradnak a macskák, amik kitöltik Agatha életét, és élvezik figyelmét és szeretetét, mert bár fogalma sincs róla, tökéletesen képes rá, hogy szeretetet és törődést adjon.

A gyilkosság és az áldozat ezúttal túlságosan is kézenfekvő volt, éppen mikor kezdtem megérteni az áldozatot, akkor kellett meghalnia. Agathat ezúttal sem hagyta cserben szimata, az első perctől sejtette, hogy a jövevény körül valami nincs rendben, és ezt a gyanút talán a féltékenysége ébresztette fel benne, de kétségtelenül jól működnek az ösztönei.  

Persze mindent a szerelem és a féltékenység mozgat, aminek hatására Agatha beleártja magát olyan dolgokba, amiknek rendesen a közelébe sem menne, de képtelen tanulni hibájából és meghazudtolni magát.

A brit krimikből megtanulhattuk, hogy gyilkosság mindig valamilyen társadalmi összejövetel alkalmával történik. A vidéki kisvárosban élők életének savát-borsát adják azok a programok, amiken eldicsekedhetnek a lakók tehetségükkel. Ezúttal a kertjükkel büszkélkedhetnek el Carsley lakói, de mint sejteni lehet, a katasztrófa most is megállíthatatlanul közeledik. Valaki megrongálja a kerteket és valaki gyilkosságot követ el. Mintha csak a Kisvárosi gyilkosságokat néznénk, csak éppen Agatha bohókás karaktere sokkal inkább illik ebbe az ódon környezetbe és az angol humorral megfűszerezve valahogy sokkal színesebb és élvezhetőbb a nyomozás.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori:3/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége:  Ami a sorozatnak az erőssége, a humor, az angol vidék hangulata és a mellékszereplők jól eltalált ábrázolása.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Carlos Ruiz Zafón: Angyali ​játszma

A könyvvel az első találkozásom egy magazin oldalán volt, ahol azt a tíz könyvet sorolták fel, amit mindenkinek feltétlenül el kell olvasnia. Utánanéztem és rögtön várólistára is tettem. Persze, akkor fel sem tűnt, hogy ez egy sorozat második kötete, de lényegében nincs jelentősége, különálló történet, önmagában is olvasható.

Atyaég! Ez egy agyamat eldobom-könyv!

A felvezetése kicsit nehézkes és hosszadalmas, de jelen esetben indokolt. Fontos információkat tudunk meg David Martínról, meg kell ismernünk őt, látnunk az ő szemén keresztül, mert nagy jelentősége van a történet szempontjából.

Kép: Vincent Chong

Az a nagyszerű ebben a könyvben, hogy számtalan lehetőség van benne. Hogy nem hagyja tétlenül szürke agysejtjeinket, folyamatosan munkára ösztönzi, beindul a találgatás és... sokszor eléggé meghökkentő feltételezésekhez jutva el. Carlos Ruíz Zafón mesterien játszik az érzékeinkkel, terelget alternatív megoldások felé, ösztönözve a gondolkodásra, arra, hogy egy író szemén keresztül keressük azokat az elemeket, amiket talán ő maga is végiggondolt, de végül elvetett. Akárhogy is, bármelyiket választotta volna, ez a könyv akkor is nagyot szólt volna.

A fantáziám kifejezetten élvezte ezt az utazást. Voltak kételyeim Davidot illetően, de bíztam benne, hogy nem hiába ismertük meg tiszta gyermeki lelkét; voltak kételyeim A.C.-t illetően, de annyira hinni akartam benne! Miért is? Mert ott viselte magán azt az angyalos kitűzőt. A szimbólum, amire akaratlanul is figyelnünk kell, ami harsogja felénk az igazságot... de nem, mert a szkepticizmus már beférkőzött a tudatunkba, ebben a könyvben már eddig is annyi minden történt, és képtelenség fenntartások nélkül gondolni egy ilyen jelképre.

Kép: Vincent Chong

Az a döbbenetes ebben a könyvben, ahogy arcul csap az igazsággal. Nincs csak kifejezetten jó vagy rossz. Aki képes arra, hogy életet adjon, az arra is képes, hogy elvegyen. Miért ne játszhatna velünk az, akinek ekkora hatalom van a kezében? Miért ne manipulálhatná szerencsétlen áldozatait, hogy elérje célját? A véletlenek sugallatok formájában érkeznek, amiket akár egy felsőbb hatalom manipulációjának is nevezhetünk. Tényleg csupán játékszerek volnánk? Vagy még élhetünk a szabad akarattal? David egy tökéletes marionett-bábú, amit A.C. tart a kezében? Vagy büntetlenül élhet a szabad akarat jogával? És tévedhet-e a felsőbb hatalom, hozhat-e rossz döntést és hibáját beismerve, megköveti-e áldozatát?

David a szenvedéllyel fűtött író, akinek rajongása könyvek iránt erősebb minden másnál. David a perifériára szorult potenciális áldozat, a könnyű préda, aki kiszolgáltatottsága miatt válik áldozattá. David semmi mást nem akar, csak szabad lenni, de ehhez el kel adnia magát a... kinek is? Kit képvisel A.C.? A könyv kulcskérdésévé válik ez. Ki lehet ez a férfi? És a válasz? Nincs papírra vésve, de ha megtalálod a választ, azt is megérted, miért akart A.C. új vallást alkotni.

Tehát az alku megköttetett, David eladja magát, mint egy modern Faust, hogy megvalósítsa álmát, beszáll a játszmába, ami számtalan csapdát rejt számára.

Fergeteges írói stílus, magával ragadó képek, merész gótikus elemek, melyek leírásai élethűre sikeredtek. Romos házak, por és dohszag kel életre a lapok között, valami baljós előérzettel. Főhősünk nyomában, bármerre jár, hullák maradnak, de tehetsége olyannyira vitathatatlan, hogy magam is késztetést éreznék arra, hogy olvassam a Kárhozottak városát!

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori:5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A világábrázolástól a történetig, a karakterek rajza, minden. De a gótikus elemek  merész használata plusz pontot értek nálam.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten

Mindenhonnan Böszörményi Gyula neve köszönt rám a molyon. A könyvek gyönyörű borítói fogtak meg annyira, hogy elolvassam a fülszöveget és végül úgy döntsek, hogy újabb magyar író könyvével próbálkozzak. A sok ötcsillagos értékelést látva azt is eldöntöm, hogy nem hagyom magam befolyásolni, viszont a ló túloldalára sem kívánkozok átesni és túlzottan szigorú lenni.

Az én életemben is eljött az az idő, amikor nemcsak szimplán az olvasó szemével látom a könyvet, hanem az íróéval is. Láttam, hogyan dolgozott meg története minden egyes soráért, láttam a mögötte lévő kutatómunkát, az álmatlan éjszakákat és talán azt is, hogy Budapest utcáin járva egy másik korba képzeli magát.

Meglepett az írói stílus frissessége, sokat hallottam másoktól, hogy mennyire jó és humoros. Határozottan örömmel töltött el, hogy valami új, egészen különös élmény részese lettem olvasás közben. 

Böszörményi Gyula ügyes szemfényvesztő, aki tudja, hogy milyen neveket érdemes beledobni a kondérba, hogy a kor, amiben a története játszódik, hiteles legyen. Ily módon világfelépítéséhez adva vannak a hozzávalók, amiket ügyesen összeválogatva ízletes alapot kaphatunk. A fűszerezéssel azonban nem árt vigyázni, mert könnyen megszaladhat a kéz. Én úgy érzem, kissé túl lett sózva. Találkoztam nevekkel, akik létjogosultságát megkérdőjeleztem, szösszenetnyi jelenetük számomra túl kevés volt, hacsak a későbbiekben nem lesz még szerepük. Viszont én a sorozatok egy-egy részét is szeretem különálló könyvként értékelni, ezért érezni is szeretem, hogy fontos az a történelmi személy, akit belerángatunk a sztoriba. Kissé hatásvadásznak gondolom egy-egy név szerepeltetését, ha fiktív személlyel lettek volna helyettesítve, nekem ugyanúgy hiteles lett volna a történet. Éppen eleget lettek emlegetve a konflis, báró és cselédszobák szavak, hogy beletaláljunk a korba. Olykor már szájbarágósnak éreztem a kockás tweed öltönyöket, amik kifejezetten jellemzőek voltak arra az időre. A nevekre visszatérve, igazán hangzatosak voltak, de hatásukat csak úgy érik el, ha az olvasó is ismeri őket.

A karakterábrázolásnál Mili és Emma karaktere nem mindig különült el. Mindkét lány megy a saját feje után, egyikük sem riad vissza a kalandtól és attól, hogy álruhába bújjanak, nyilván édesanyjuktól örökölték eme tulajdonságukat. Mili személyiség talán temperamentumosabb, de sok különbséget nem éreztem közöttük és sajnos megkedvelni sem tudtam ezt a minden lében kanál leányzót. Ambrózy báró karaktere viszont csillagos ötös, ahogy a grófnéé is. Igazán kedveltem őket. 

Ha kezünkbe vesszük ezt a könyvet, legyünk tisztában azzal, hogy ez nem egy kifejezetten szokványos krimi, hiába is keresnénk Agatha Christie-től ismert elemeket, itt aligha lehetünk részesei a nyomozásnak. A tényeket az uzsonna mellé tálalva kapjuk, ez történt, így történt, utólag elmesélve. Kevés alkalmunk lesz figyelemmel kísérni a történéseket, esetleg találhatunk egy papírfecnit a földön, de ne számítsunk fontos tárgyi bizonyítékokra, amikre találékonyan rábukkanunk, mert azzal megoldanánk az ügyet és az írónak Ambrózy báró titkolózásával még fel kell tartania a figyelmet az utolsó oldalig. Lyukasan maradnak fontos részek, amiket egy-egy párbeszédben elhangzott információmorzsával megpróbálhatunk betömködni, de a hiányérzet attól még megmarad. A több nézőpont és a történet több szálon való futása miatt nehéz azonosulni a sztorival. Szerencsésebb lett volna csak E/3-ban megírni ezt a könyvet, ha már a történet maga több szálon fut.

Látványos, könnyed kis filmsorozat lenne ebből a koncepcióból minden délután a Story TV-n, ami elé szívesen ülnék le, de mint krimit nem tudtam élvezni. Bimbózó szerelmi történetként viszont megállta a helyét, és úgy még tetszett is, és kíváncsian várom, mikor toppan be Mili a báró hálószobájába vagy fordítva, és meddig játsszák ezt a játékot: a hideg elutasító báró szerepét, aki fél szeretni, és a naiv kislányét, aki meg van győződve róla, hogy a férfi nem szereti őt. Remélem, több konflisos-gázolós jelenet nem lesz, mert eléggé szokványosnak számít, ha már másként nem ájulhatott hősnőnk Ambrózy karjai közé, hogy indokolt legyen a férfi házába vinni és ott tartani, dacolva a kor erkölcseivel, rossz hírét keltve a hajadonnak.

Talán mégis szigorú voltam, de mivel kíváncsi vagyok a folytatásra és úgy gondolom, ebből lehet sokkal többet is kihozni, ezért a következő kötetre hárítom a felelősséget, hogy jobb legyen.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori:3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A koncepció, az írói stílus lendületessége, humora és újdonsága az, ami magával ragadja az olvasót és teszi ennyire népszerűvé ezt a művet. Hardcore krimi rajongóknak inkább nem ajánlom.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Ruth Ware: Sötét erdő közepén

Krimi és pszicho-thriller. A Sötét erdő közepén ezekkel a címkékkel tudott megvenni magának. Az előbbiből már többet is olvastam, az utóbbival még csak ismerkedünk, de a Zárt ajtók mögött és a Fagyos ikrek olvasása után menthetetlenül a műfaj szerelmesévé váltam. Az említett művek felállítottak bennem egy borzongási mércét, aminél csak jobbakat vagyok hajlandó jó könyvnek nevezni. E tekintetben Ruth Ware könyve viszont kicsit csalódás volt.

Pár fiatal, Ouija-tábla, magányos ház az erdő közepén, a kommunikációs csatornák korlátozása és egy gyilkos. Ha valaki még életében nem olvasott thrillert, valahogy így képzelheti el a díszletet. Mindehhez kell még a főszereplőnk, aki foglalkozását tekintve író, ráadásul nem kisebb stílusban űzi tevékenységét, mint a krimi műfajában. Ezzel az apró, a történet szempontjából egyébként lényegtelen ténnyel együtt ez a könyv undorítóan sablonos lett. A jelek szerint Ruthnak az a perverz elképzelése támadt, hogy egy átlagosan gyenge kliséhalmazzal végigdöngetheti az egész világot. És ebben csak az a poén, hogy tulajdonképpen igaza is lett!

Maga a szerkezet nem rossz. A lánybúcsú és a kórház jelenetei közötti ugrálás elég érzékletesen mutatja be az ideiglenes amnéziát, amivel az események után Leonora Shaw küzd. Az írónő mindezt olyan leírásokkal tarkította, amiket érdemes külön kiemelni. Számtalan olyan élethelyzetet tett velük izgalmassá, amik a mindennapi életben monotonnak és szürkének tűnnek. Nora futása, érzéseinek leírása, a kórházban a kávé jelentősége mind-mind újnak és érdekesnek hatott a gazdag ábrázolás következtében.

Az események és a karakterek az elvártnak megfelelőek. A szereplők személyisége jól elkülöníthető, némelyikük még életszerűre is sikerült. Kivétel ez alól Flo, akihez hasonló emberrel szerintem szinte lehetetlen találkozni. Erősen eltúlzottnak, idegesítőnek éreztem, és bár ez akár rossz pontnak is számíthatna, épp ellenkezőleg: megállta a helyét a könyvben. Néha a szélsőséges személyisége vitte előre a cselekményt, beszéljünk a túlzott lelkesedéséről, vagy arról, hogy amikor dühös, "Olyan érzés volt, mintha arcon köpött volna egy Teletubby." Komolyan, már ezért a mondatért érdemes volt beleírni a könyvbe.

Álljon itt még egy pár gondolat arról, ami egy krimit krimivé tesz. Habár Leslie L. Lawrence-en nőttem fel, kötve hiszem, hogy olyan zseniális rejtvényfejtő volnék. De őszintén, már a 60. oldaltól tudtam, ki lesz a gyilkos, és nagyjából a leendő indítékot is sejtettem - és szerintem nemcsak én voltam így ezzel. Most komolyan, a híres krimiíró L. N. Shaw-nak tíz év kellett, hogy leessen a poén, ami végül felforgatta az egész életét? Elismerem, nekem se tűnt fel a különbség Nora, Lee és Leó között, de nem is én gondolkoztam rajta éveken át, mint egy megszállott!

Hát, ennyi a véleményem a Sötét erdő közepénről. Azoknak, akik még sosem olvastak könyvet a stílusban, mindenképpen ajánlanám, felejthetetlen élményben lesz részük. De aki már jártasabb krimi és pszicho-thriller ügyében, sajnos csalódni fog. Apropó pszicho-thriller: szerintem semmi borzongató nem volt ebben a könyvben, A cselekmény kapcsán viszont muszáj megkérdeznem: az angol diákok tényleg mindegyike szippantott kokaint a gimi alatt? Vagy csak én találom aggasztónak, hogy majd' minden könyvben előbukkan ez a marhaság?!

Értékelés:

Koncepció: 2/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Kielégítő történet, egészen jó szereplők, szinte kifogástalan leírás. Hát igen, mindent összegezve nem lenne olyan rossz ez a könyv, csak hát az a rohadt koncepció,,,

Újraolvasnám: NEM

"Azt hihetnénk, az emberek csak óvatosan fecsegnek egy író füle hallatára. Tudhatnák, hogy tulajdonképpen dögevők vagyunk – halott viszonyok és elfelejtett viták hulláiból csipegetünk, és felhasználjuk ezeket a morzsákat a következő műveinkben. Régi énjük zombiként éled újjá, és kényünk-kedvünk szerint öntjük kísérteties formába."

Tovább olvasok »

Rita Falk: Télikrumpligombóc

Ki ez a Rita Falk? Valami bajor írónő... Még sosem hallottam róla, de valami eszméletlen, milyen agyament címet tud adni a könyvének! Azért a cím már sejtet valamit, és nem bírom megállni, hogy további érdeklődésemnek utat ne engedjek. Olvasnom kell, mert ha a sejtésem beigazolódni látszik, egy ilyen cím mögött nem egy hétköznapi és unalmas sztorival találom szembe magam. Nem is. Rita levett a lábamról.

Annyira friss, annyira új, annyira más élmény az, amit kaptam. Hamisíthatatlan bajor hangulat, ami egy szempillantás alatt beránt a történetbe, mintha csak vasárnap délutáni tévézésre ültél volna le kedvenc német sorozatod elé. Persze, ha szereted a német sorozatokat. Nekem tökéletesen hozta ezt az érzést. Szemem előtt sorra jelentek meg Niederkaltenkirchen utcái, épületei, hegyei és erdei. Annyira ismerős volt, hogy rögtön otthon éreztem magam ebben a megálmodott kis városkában. Ismerősek voltak a szereplők is, jól megragadott karakterek, olyan könnyedséggel kidolgozva, mintha elevenen lettek volna a sorok közé gyúrva. 

"Az este későbbi részében az iskola rockegyüttese játszik, kellemes meglepetésként ér, hogy egyáltalán nem olyan rosszak, mint amilyen szörnyen kinéznek. A pattanásos Max, a Simmerl fiacskája is játszik, öt hasonlóan pattanásos képű diáktársával együtt a lelküket is beleadják a zenébe. Nagyi egészen elöl áll, hogy lásson belőlük valamit. Különben is imád fiatalok között lenni. Öregnek ott van ő, szokta mondogatni. Hallani meg, istennek hála, semmit nem hall, ami azért is hasznos most, mert éppen egy hatalmas hangfal előtt áll. Ott hajladozik, és lelkesen tapsol. Mazsola extázisban.
– Burn, burn, motherfucker burn – énekli-üvölti a helyi ifjúság, de mivel Nagyi nemcsak süket, de angolul sem tud, nem akad fenn rajta."

Nem tudom eldönteni, hogy ki a kedvencem, mert annyira tökéletesen tökéletlen mindenki, hogy éppen ezért nem lehet nem szeretni őket. Kifejezetten örülök neki, hogy mindenkinek van hibája, és Rita Falk jó anya/szerzőként egyik szereplőjét sem nagyolta el.

A krimi kérdésbe annyira nem bonyolódnék bele. Az első pillanattól lehet látni, hol lesz itt a bűntény, mi lesz az indíték, ki lesz az elkövető. Az írónő nem is igyekszik ezt leplezni, mert nem a krimi megírása volt a fő indíttatása, hanem az, ahogy Franz Eberhofer betolakodott az életébe, és figyelmet követelt magának. Franz és a köré épülő világ, a kisváros, a szomszédok, a barátok az üzletek, a Wolfi, a Simmerl, a Ferrari, Nagyi, Papa és a Leopold, na és az élet, ami megállíthatatlanul zajlik körülötte.

A humor az, ami igazán élvezetessé teszi ezt a könyvet. Régen szórakoztam már ilyen jól. Az igazság az, hogy sokkal többet kaptam a Télikrumpligombóctól, mint azt reméltem. Elképzelni sem tudtam, miféle könyv ez, és így volt jó, mert tényleg nagy meglepetés volt. Rita Falk-rajongó lettem, és már nagyon várom, hogy a második részt is olvashassam.  Jó volt elidőzni Niederkaltenkirchen-ben.

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A sajátos bajor humorral elmesélt történet és a karakterábrázolás. Ja és a receptekről se feledkezzem el a könyv végéről!

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

B. A. Paris: Zárt ajtók mögött

Szerinted érdemes a tökéletességre törekednünk? Akármi legyen is a válaszod, valószínűleg te is azt teszed. Bizonyára te is mindenből a legjobbat akarod magadnak. A gyengébb minőség semmit sem ér, a középszerűség nem elég, mindig a legjobbat akarjuk. Csakhogy a tökéletességnek is ára van. Mindenki megfizet a tökéletességért - van, aki kevesebbel, van aki többel - van, aki a lelkével. De az, amit tökéletesnek látunk, vajon tényleg az? Nem lehet csupán illúziója a tökéletességnek? Érdemes néha a látszat mögé nézni, ugyanis ott lapul a lényeg. Mert mindenkinek van csontváza a szekrényében - csak nem mindenkié látványos.

A történet alapját Grace és Jack Angel, a tökéletes házaspár élete alkotja. Végigkísérhetjük kapcsolatukat megismerkedésük pillanatától házaséletük elmélyüléséig, ez idő alatt pedig bőven kiismerhetjük őket minden tökéletességükkel és... nos, kevésbé tökéletességükkel együtt. Hamar megértjük, mi árnyékolja be életüket, s azt is, miért nem lát ebből az egészből senki semmit. És azt kell mondjam, az ördögi gépezet tökéletesen működik: semmi sem tökéletes, csak a látszat, a hibák elfedése, és az azokért meghozott áldozat. Milyen ironikus, ahogy az emberek irigyelik Grace-t a megvalósult álomért, és képtelenek észrevenni, hogy az milyen hamar is csapott át rémálomba.

Pontosan ezt a fajta szerkezeti felépítést kedvelem a legjobban az irodalomban. Az egyes fejezetekben felváltva látunk jelen és múltbéli eseményeket - így történhet meg az, hogy a mellékszálat követve értjük csak meg az okot, ami a főszál mögött lapul. És ebben a párhuzamos történetvezetésben minden eseménynek van egy nagyon különleges zamata: az írónő a legizgalmasabb jeleneteket pont a közepén vágta ketté, hogy közéjük ékelje az új fejezetet. És mindez annyira lázban tart, úgy megragadja a figyelmedet, hogy gyakorlatilag sosem akarod majd letenni a könyvet, ha egyszer belekezdesz.

Ez a könyv is megihletett, saját zenét írtam hozzá!

A karakteralkotás kész tanulmány, ritkán találkozom ennyire hiteles személyiségekkel. Grace igazi hősként viselte szenvedését, őszintén csodáltam minden igyekezetét, amivel pontot akart tenni azok végére. Egészen megdöbbentett a precizitás, amivel Jack elkendőzte az igazságot, hogy tovább működhessen a káoszgépezet. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy minden egyes kimondott szava része volt a tervnek, amire épült az egész mű. Briliáns! Ideje  volt már felébredni az álomból, és rájönni, hogy nem minden angyal szárnyai fehérek. A mellékszereplők szintén valódi személynek hatnak: tudtam szeretni Millie-t, talán az ő és Esther gondolkodásmódja lepett meg legjobban.

Az írói stílus és a leírások nagyon érzékletesek. Paris megdöbbentően jól játszik az érzelmekkel. Olyan agyafurt zsenialitással szövögeti a tragédia hálóját, hogy még észre sem veszed, máris a sűrűjébe gabalyodtál. A brutalitás, a fájdalom és a szenvedés, amit pedig ott találsz, felülmúlja minden várakozásodat. És ez az egész egyszerűen letaglóz. Mert minden aljas kis szúrás, amit Grace kénytelen elszenvedni, üres fenyegetésnek hangzik - csakhogy Jack betartja a szavát, aminek pedig nem biztos, hogy jó vége lesz.

A Zárt ajtók mögött jobban lekötött és többet gondolkodtatott, mint bármilyen mű, amivel mostanában találkoztam. Mindig is kedveltem az ehhez hasonló, összetett, csavaros történeteket, de őszintén szólva nem hittem, hogy pszicho-thrillerként ennyire szeretni fogom majd. Mindenkinek őszintén ajánlom figyelmébe, de készülj fel: csak az elolvasásán leszel túl néhány óra alatt - a történetén nem. Hagyd égve a villanyt!

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: A tragédia tálalása, a vérfagyasztó hangulat, a meggyőző karakterek és a történet, ami azóta is foglalkoztat.

Újraolvasnám: IGEN

Még egyszer köszönöm az Ulpius Baráti Körnek a lehetőséget!

Itt olvashatjátok Levandra értékelését!

Breaking: Az írónő a következő üzenettel osztotta meg a zenémet a Twitteren:

"Ez csodálatos - köszönöm, Sol, nagyon megtisztelsz! Ez megérdemli, hogy hallgassák és retweeteljék, remélem, az emberek fogják is!"

Köszönöm szépen!

This is amazing - thank you, Sol, I'm honoured! It deserves to be listened to and retweeted, I hope people will! https://t.co/igGquH4GyN

— BA Paris (@BAParisAuthor) July 2, 2016

Tovább olvasok »