A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ken Follett. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ken Follett. Összes bejegyzés megjelenítése

Ken Follett: Az idők végezetéig

2017. november 8., szerda Nincsenek megjegyzések
Az erős falak is ledőlnek egyszer. Ennek a katedrálisnak a falai ledőltek, pedig úgy tűnt, ki fog tartani Az idők végezetéig. A helyszín Kingsbridge, csakúgy, mint az első kötetben, és az ott megismert szereplők leszármazottai a mostani hőseink. Kíváncsian vártam az ő kalandjaikat, de sajnos a várakozásaimmal ellentétben úgy érzem, ezúttal semmi újat nem kaptam.

A városban folyik tovább az élet a szokásos módon. Felvirágzott, terjeszkedett és ahogy kell, jönnek a problémák, a küzdelmek és a megoldások. A legnagyobb veszélyt ezúttal a pestis jelenti számukra, és emellett a már jól ismert belharcok, hatalmi drámák. A szereplők között szinte majdnem mindegyiknél felismerhető, az előző kötetbeli megfelelője, mintha csak egy reinkarnációs utazáson vennénk részt. Ennek megfelelően a problémáik, az életkörülményeik és a személyes drámáik is hasonlóak. Nehéz nem észrevenni Jack/Jankó/ és Merthin közötti párhuzamot, és ugyanezt Alina és Caris vonatkoztatásában is. Merthin életét is ugyanúgy megnehezítik ellenlábasai, ő is tesz egy hosszú külföldi utazást, ahol az építészmesterséget a tökélyre fejlesztve tér haza és aratja le a babérokat. Caris pedig nőként szinte ugyanúgy megküzd azért, hogy elismerjék a munkáját, mint annak idején Alina. Lényegében csak a szituációk lettek másabbak. Volt egy két pillanat, hogy úgy éreztem, nekem térkép, de legalábbis családfa kell ahhoz, hogy tudjam, most éppen melyik szereplő kinek a leszármazottja, de végül sikerült memorizálnom és helyére került ez az apróság.



A karakterekkel szinte kivétel nélkül minddel elégedetlen voltam. Nem szerettem őket. Nem volt szimpatikus Caris, Merthin, Ralph, Wulfric, Elfric, Alice, Godwyn, Philemon, Joby, Mair, Petranilla... Meddig soroljam őket? Inkább mondom, kiket szerettem: Thomas testvér, Mattie, Gwenda és Gwenda kisebbik fia, David, akinek nagyon kicsi szerep jutott, viszont a legnagyobb volt a szememben és rögtön a szívembe is zártam.

A könyv szerkezete könnyen tetten érhető. Egymást váltogatják a nyugodt pillanatok, amikor csendes mederben hömpölyög az élet Kingsbridge-ben, amikor egy keveset szemlélődhetünk, magunkba szívhatjuk egy darabkáját a kornak, a városnak, a díszletnek, hogy bele tudjuk képzelni magunkat; majd rögtön utána történik valami égbekiáltóan erőltetett bonyodalom, kiránt minket a békés városnézésből és próbáljuk követni az eseményeket. Ami egy középkori városban megtörténhetett, az ebbe a kötetbe is bele van erőszakolva, mint kötelező elem.

Ami az építkezést illeti, ebben a részben kaptunk egy impozáns hidat és Anglia legmagasabb tornyát, néhány problémás épület kijavításával együtt. Most is kaptunk magyarázatot egyes építészeti megoldásokról, ezeket a részeket nagyon élveztem. De még az építkezések körül is ugyanazok a problémák, intrikák fedezhetőek fel, mint Tamás mester idejében. Minden a pénz és a hatalom körül forog, kapzsiság bújik meg ostoba döntések mögött, de van úgy is, hogy gyávaság.

Inkább a város életéből szerettem volna többet látni, az épületeiből és a falak mögött élő emberekről.  Érdekelt volna még Mattie, a gyógyító asszony története, a kisebb falvak, mint például Gwenda szülőfaluja, ami számomra csak mézesmadzag volt, de nem elegendő.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 3/5





Erőssége: Az első kötet ami, ha nincs, ez sem születhetett volna meg.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Ken Follett: A katedrális

2017. augusztus 5., szombat Nincsenek megjegyzések
Ken Follett kegyetlen és őszinte világa egy pillanat alatt beszippantott. Mintha egy tanulmányi kiránduláson lettem volna, úgy követtem végig a regény minden egyes mozzanatát, megfigyelőként, rajongóként és kíváncsi olvasóként. Nem szívesen reflektálok más olvasók értékelésére, de most felteszem a kérdést azoknak, akik a brutalitás és a szex túlzott jelenlétére hivatkozva húzták le a könyvet: mégis mit gondoltok, milyen lehetett a XII. században élni? Tudjátok, abban az időben még nem volt tévé, internet, ipod, sem óraátállítás, télen korán sötétedett, a gyertyák nem adtak túl sok fényt, hát szexeltek. A cselédlánnyal, a hűbérúr lányával, a szomszéd özvegyasszonnyal, és a nem egészen özveggyel. Ha önként nem adta magát egy nő, a férfi elvette, ami kellett neki. Focimeccsek helyett lovagi tornákat tartottak, esetleg megtette egy kocsmai verekedés is sport gyanánt, egy-két betört koponya igazán belefért, annál magasabb volt az est színvonala, minél több tört be belőlük. Ez volt a középkor. Sötét, brutális, sok iskolázatlan emberrel, akik a nevüket sem tudták leírni, és még ennél is több állatias tettel. Hatalmas túlélési ösztön a nehéz körülmények miatt és ennek arányában jóval kevesebb erkölcsösség.

Tamás építőmester karaktere éppen ezért is volt számomra eleinte annyira idegen, hihetetlen, nem a korba illő. Sokáig próbáltam elhatárolódni tőle, de nagyon hamar kiderült, hogy ő is ember, őt is ösztönök vezérlik, vágyak kergetik. Nem botránkoztam meg az Ilona-affér miatt, de pislogtam kettőt, mire feldolgoztam, hogy milyen gyorsan megvigasztalódott. Ugyan! A mai kor kisvárosaiban is hallani ilyen történeteket bőven, hogy a szomszéd átment megvigasztalni  friss özvegyet és... oké nem pletykálok! Tamás jóságával sokáig nem tudtam mit kezdeni, aztán felfedeztem a benne lévő művészt, amivel némileg magyarázhattam, hogy személyisége miért ennyire eltérő a többiekétől. Az elején nem hittem, hogy Ilonát szeretni fogom, de megtörtént. Az egyik legérdekesebb karakter, a legösszetörtebb szív.

Tagadhatatlanul erős kezdés volt Follett-től ennek a két embernek a találkozása, mint valami egyezmény megpecsételése, ami meghatározta a későbbiekben történteket. A két kulcsfontosságú karakter, akiknek harcait követhettük figyelemmel, egymásért és szeretteikért. 

A leírások és a világábrázolás nagyon tetszett és mivel nem vagyok történész, nem is vagyok hivatott ezt kritizálni. Ismerem annyira Ken Follett munkásságát, hogy tudjam, egy pillanatra sem tud leállni, folyton kutat, információkat gyűjt, beleássa magát régmúlt eseményekbe, ezért inkább neki hiszek. A könyv tempója olyan volt, mint egy lassan hömpölygő folyó, de a mélyben sok érdekes dolgot rejt magában. A katedrális azok ritka olvasmányaim egyike volt, amit jóval éjfél után is képtelen voltam letenni. Miután elolvastam, rögtön meg is néztem Sollal a könyvből készült filmet, amit szintén képtelenek voltunk félbehagyni, egyetlen nap alatt végeztük ki mind a nyolc részt egyhuzamban.

Egyetlen negatívumként a nevek magyarra fordítását említeném meg. Kifejezetten zavaróak voltak, és némileg rontották az olvasási élményt.


Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori:5/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 5/5





Erőssége: A világábrázolás nálam telitalálat volt. A történet sokszínűsége és a több szál zseniálisan meg volt egymás mellett.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »