Ez a könyv rendhagyó módon került a kezembe. Korábbi olvasmányélményeimhez visszanyúlva néztem utána Lauren Oliver műveinek, és megláttam ezt a figyelemfelkeltő címet. A fülszöveg annyira nem fogott meg, de valahol éreztem, hogy a Tünékeny lányok is valami hasonlóan nagy durranás lehet. Mivel az írónőnek korábban már sikerült elkápráztatnia, bizakodóan fogtam hozzá az olvasáshoz. Azonban álmomban se hittem volna, hogy mi vár rám a történet sorai között.
Lauren, Lauren... már másodjára játszottad el velem ugyanazt! Annyira nehezen indult be a történet, hogy eleinte nem sok késztetést éreztem az olvasásához, de míg a Mielőtt elmegyek esetében a koncepció ismerete, itt a remek írói stílus akadályozta meg, hogy ideje korán letegyem a könyvet. Ezen a téren jócskán fejlődött az írónő, kifejezetten élveztem a leírásokat, a helyzeteket, amikbe a szereplők keveredtek, és úgy általában a történetvezetést.
Ez utóbbi azonban egy kicsit bonyolult. Nekem már az is elég lett volna, ha csak a két lány szemén keresztül, váltott nézőpontban figyeljük az eseményeket. A híroldal bejegyzései, a levelek és naplóbejegyzések csak nehezítették a történeten való kiigazodást. Ezen a ponton az írónő játéka tetten érhető: érezni, hogy valamiről el akarja terelni az olvasó figyelmét. És ez ezúttal tökéletesen sikerült is neki!
Egy-két apróság azért most is kiakasztott, ezúttal a névválasztás terén. Jean-Pierre... most komolyan, miért nevezik így minden történetben a francia csávót? Számtalan másik jól hangzó név is létezik ezen kívül, csak rá kellene keresni! A másik rosszabb volt: a sztori középpontjában egy Csodaország nevű vidámpark áll. Adott az egyik ott dolgozó szereplőnk, akinek nagy vágya, hogy egyszer majd átvegye Csodaország vezetését. A neve: Alice Tenneson. Érted: Alice Csodaországban! Hogy nem sütötték el ezt a poént?!
A karakterábrázolás tulajdonképpen rendjén van. A fent említett Alice személyisége nekem mondjuk nagyon erőltetett, ami a könyv lezárását is alaposan elszúrta. Éppúgy, mint a főnökéé, Wilcoxé, de őket, mint komikus töltelékszereplőket helyeztem el magamban. Andre, a rossz fiú pedig túlontúl megfoghatatlan, ráadásul nem tölti be a rendeltetését: egyszerűen nem tartok tőle. Amúgy oké, hogy az ő karaktere adja a regény egyik fő konfliktusát, de a lányok története mellett az ő és az eltűnt kislány esete igazándiból eltörpül.
Nem, a hangsúly a jófiú Parkeren, és persze a sztori középpontjában álló testvérpáron van. Hihetetlen, hogy a két lány mennyire ellentéte egymásnak, mégis mennyi mindenben hasonlítanak. Az ő esetük és Parkeré tette igazán megfoghatóvá a történetet, drámáik ragyogóan tükrözik a fiatalok életének nehézségeit és sajátosságait. Szerethetőek és annyira összetettek, hogy szinte élő, lélegző személyiségeknek tűnnek. Ráadásul mindkettőjük problémái teljesen értetőek, és olyan könnyű azonosulni a gondolkodásmódjukkal, hogy a végjáték kezdetéig el se lehet dönteni, kivel szimpatizálj kettejük közül. Nagyon tetszik!
És a regény legnagyobb fordulata... huhh! Minden egoizmus nélkül állíthatom, jó a következtető képességem: a krimikben mindig hamar megtalálom a gyilkost, bármilyen történetben magamtól kitalálom a folytatást vagy a sztori csattanóját, de ez...! A Tünékeny lányok minden képzeletemet felülmúlta. Már az a bizonyos csavar is elég lenne arra, hogy egy csillaggal fölértékeljem a könyvet - de a leírásokkal, a hangulattal és minden egyéb elemével együtt az egyik legkiemelkedőbb alkotássá avanzsált az általam olvasottak között. Ez az, így kell ezt csinálni! Ajánlom mindenkinek!
"Képtelenség, hogy a legsötétebb dolgok a hétköznapi valóságunk mellett léteznek, párhuzamosan."
Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 4/5
Ajánlom: 5/5
Erőssége: A leírások, a történet középpontjában álló dráma és az a csavar! Még mindig rohadt nehezen térek magamhoz!
Újraolvasnám: IGEN
