Már csak öt nap a világ. Mire lehet elég? Mit tud még Rick Yancey beletenni ebbe a sztoriba? Szkeptikus voltam, nem nagyon láttam már lehetőségeket, úgy gondoltam, az előző két kötetben kijátszotta minden kártyáját. Vagy talán mégsem, hiszen ott volt még egy nagyon fontos lap: Adu. Tizenkilencre lapot húzni ilyen kilátással pedig igazán merész vállalkozás. Mennyit érhet az idegenek kártyaasztalán, Vosh parancsnok vezérlésével a tizenkettedik rendszer az emberiség ellen? A végjáték elkezdődött.
Egymást váltogatják az izgalmas és unalmas részek. Néha úgy éreztem, nem bírom letenni a könyvet, máskor pedig alig tudtam átküzdeni magamat a belső monológok áradatán. Mert igazából túl sok volt a belső monológ és kevés a cselekmény. De éppen ez az! Ennek a könyvnek, történetnek, témának, pont ez a lényege! Ahhoz, hogy eljussunk a végkifejletig, fel kell építeni, meg kell magyarázni, hitelesnek kell lennie. Le kell bukni az elkeseredés legmélyebb bugyrába, elesni, majd feltápászkodni és küzdeni tovább a túlélésért. Ez a küzdelem sajnos érződött az író stílusán is. Küzdött a sztorival, sokszor lehetett érzeni az erőltetettséget, a vánszorgást. Vontatott volt, nem gördült, nem történt semmi. Aztán szinte az arcunkba robban egy-két olyan jelenet, amitől padlót fogunk, de még ez is kevés.
Az öt nap pörgése nem jön át, nem érezni az idő sürgetését és a feszültséget. A belső monológok miatt úgy tűnik, mintha ráérősen cselekednének a szereplők, mintha nem is lenne igazán tét és a túlélés sem lenne annyira fontos. Egyedül Cassie-nél érezni a tenni akarást, ő viszont belemagyarázza a világ megmentését abba, hogy Samnek túl kell élnie, mert ő az egyetlen remény az emberiség fennmaradására. Persze aztán helyesbít, ő azért akar tenni, hogy Evant megmentse. Nem igazán tudtam eligazodni ezen a lányon, ahogy egyik magyarázatból a másikba csapott át. Érteni értettem, mit akar kihozni az író ebből a huzavonából. Cassie volt az, akin elcsúszott ez a nagy szabású terv, az ő szeretete, az ő szerelme, amire nem volt válaszuk az idegeneknek. Cassie volt az az erő, amire a közöny nem volt elegendő. És Adu, a közöny tökéletes megtestesítője, a tökéletes hazugság, egy álca mögé bújva, hogy védje magát az újabb sérülésektől. Vosch nagy tévedése. Aki sebezhető, felhasználható, irányítható?
Számítottam az újabb áldozatokra, de nem akartam elhinni, elfogadni, hogy be fog következni. Ahogy az is kiszámítható volt, hogy mi fog történni Evannel. Csodaország leleményes találmány, úgy használják, ahogy éppen a játszma szempontjából szükséges. Ha másként nem, akkor törölni az embert. És mi az, amitől az ember ember? Az érzések. Vosch sem volt képes eldobni magától emberi mivoltát. Ő is érzett. Bár végigcsinálta az öt hullámot, de a teremtményei, katonái, kis kedvencei iránt igenis érzett. Érzett Ben iránt is, Penge iránt, de leginkább Adu iránt. És a bosszú, amit vele szemben lépett? Hát nem érzelmek vezérelték-e azt is? Az első kötetben feltett kérdéstől, mi az, ami emberré teszi az embert, eljutottunk a válaszig. Hosszú út volt, mellékvágányokkal, zsákutcákkal, áldozatokkal. A válasz megszületett és pontot tettünk a történet végére.
Bárhogy is volt, azért az a könnycsepp legördült a szemem sarkából a végén.
Egymást váltogatják az izgalmas és unalmas részek. Néha úgy éreztem, nem bírom letenni a könyvet, máskor pedig alig tudtam átküzdeni magamat a belső monológok áradatán. Mert igazából túl sok volt a belső monológ és kevés a cselekmény. De éppen ez az! Ennek a könyvnek, történetnek, témának, pont ez a lényege! Ahhoz, hogy eljussunk a végkifejletig, fel kell építeni, meg kell magyarázni, hitelesnek kell lennie. Le kell bukni az elkeseredés legmélyebb bugyrába, elesni, majd feltápászkodni és küzdeni tovább a túlélésért. Ez a küzdelem sajnos érződött az író stílusán is. Küzdött a sztorival, sokszor lehetett érzeni az erőltetettséget, a vánszorgást. Vontatott volt, nem gördült, nem történt semmi. Aztán szinte az arcunkba robban egy-két olyan jelenet, amitől padlót fogunk, de még ez is kevés.
Az öt nap pörgése nem jön át, nem érezni az idő sürgetését és a feszültséget. A belső monológok miatt úgy tűnik, mintha ráérősen cselekednének a szereplők, mintha nem is lenne igazán tét és a túlélés sem lenne annyira fontos. Egyedül Cassie-nél érezni a tenni akarást, ő viszont belemagyarázza a világ megmentését abba, hogy Samnek túl kell élnie, mert ő az egyetlen remény az emberiség fennmaradására. Persze aztán helyesbít, ő azért akar tenni, hogy Evant megmentse. Nem igazán tudtam eligazodni ezen a lányon, ahogy egyik magyarázatból a másikba csapott át. Érteni értettem, mit akar kihozni az író ebből a huzavonából. Cassie volt az, akin elcsúszott ez a nagy szabású terv, az ő szeretete, az ő szerelme, amire nem volt válaszuk az idegeneknek. Cassie volt az az erő, amire a közöny nem volt elegendő. És Adu, a közöny tökéletes megtestesítője, a tökéletes hazugság, egy álca mögé bújva, hogy védje magát az újabb sérülésektől. Vosch nagy tévedése. Aki sebezhető, felhasználható, irányítható?
Számítottam az újabb áldozatokra, de nem akartam elhinni, elfogadni, hogy be fog következni. Ahogy az is kiszámítható volt, hogy mi fog történni Evannel. Csodaország leleményes találmány, úgy használják, ahogy éppen a játszma szempontjából szükséges. Ha másként nem, akkor törölni az embert. És mi az, amitől az ember ember? Az érzések. Vosch sem volt képes eldobni magától emberi mivoltát. Ő is érzett. Bár végigcsinálta az öt hullámot, de a teremtményei, katonái, kis kedvencei iránt igenis érzett. Érzett Ben iránt is, Penge iránt, de leginkább Adu iránt. És a bosszú, amit vele szemben lépett? Hát nem érzelmek vezérelték-e azt is? Az első kötetben feltett kérdéstől, mi az, ami emberré teszi az embert, eljutottunk a válaszig. Hosszú út volt, mellékvágányokkal, zsákutcákkal, áldozatokkal. A válasz megszületett és pontot tettünk a történet végére.
Bárhogy is volt, azért az a könnycsepp legördült a szemem sarkából a végén.
A happy end Hollywood kiváltsága...
Értékelés:
Koncepció: 5/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5
Ajánlom: 4/5
Erőssége: A kérdések, amiket feszegetünk. Nemcsak egy átlagos YA történet, van mögötte tartalom, van tanulsága, jobban el lehet mélyedni a kérdésben. Ja, és el ne felejtsem a konklúziót: a "zombikat" nem olyan egyszerű megölni.
Újraolvasnám: IGEN
