Kelly Oram: Tizenhat csók

Sok hűhó az első csókért. A tizenhat első csókért, vagy az igazán első csókért, ami számít. Imádom Kelly Oram írásait és azt mondanám, hogy eddig még sosem okozott csalódást, pedig igen. Nekem a Csókelvonó kockáknak egy kicsit csalódás volt. De nem lehet mindig minden tökéletes, és az írók is elkövethetnek gyenge regényeket. Ezzel a kis novellával azonban maximálisan elégedett voltam. Akadtak apróságok, de Kelly ért hozzá, hogy ne foglalkozzon vele az olvasó, másra fókuszáljon.

A maga banális kis világában valóságosnak és életszerűnek éreztem a történetet. A karakterábrázolások tökéletesen eltaláltak voltak. Az emberi viszonyok, a konfliktusok még annál is inkább. Folyton arra gondoltam: ez igen, tényleg ilyen a középiskolások kapcsolata egymással, ilyen, ha igazi barátokkal vagy körülvéve, az érzelmi megnyilvánulások is hitelesek. Legalábbis nekem ilyen emlékeim vannak a középiskolából és ilyen volt a kapcsolatom a barátaimmal tizenhat évesen. Tökéletesen vissza is hozta nekem azokat az éveket.

Figyelmeztetés! Nem kell túl sokat várni ettől a rövidke történettől. Egyetlen nap eseményei Cassie tizenhatodik születésnapjáról, amikor is Jarednek köszönhetően nem mindennapi születésnapi ajándékot kap főhősünk. Jared egy igazi hős, minden lánynak ilyen első fiút kívánok! Lányok, ne adjátok alább!

Kelly történeteiben azt szeretem, hogy olyan természetességgel tálalja, ahogy a kicsit gyenge vagy problémás lányokból királylányokat varázsol egyetlen könyv erejéig. Neki köszönhetem, hogy még mindig hiszek az ilyen tündérmesékben. Más író tollából gyenge sablonos próbálkozás lenne és félredobnám. Ez az igazi varázslat, ahogy ez a nő írni tud!

És egy jó tanács:

"A fiúk azért nem kezdenek ki veled, mert nem flörtölsz velük."

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 5/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Szokásos Kelly Oram-stílus. Tökéletes vasárnap délutánra, buszon vagy a suliban a pad alatt olvasásra. És utána muszáj álmodozni is egy kicsit.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Rick Yancey: Végtelen tenger

Tény, hogy nagyon vártam a második részt, és amint sikerült beszereznem, minden más könyvemet félretéve vetettem bele magam a sztoriba. Vegyes érzéseim vannak, amibe belekerült némi csalódás is. A könyv feléig nem éreztem azt az izgalmat, amit vártam, nem ragadott magával a történet, unalmas és lapos volt. A lepukkadt szállóban egy kissé megrekedt a cselekmény. 

Pozitívum, hogy megismerkedhettünk Adu és Süti történetével is, egy kicsit kerekebb képet kapva erről a maroknyi kölyökről, akik szembeszálltak az ellenséggel. Na de akkor is, az a 100 oldalnyi araszolás sokat elvett a lendületből, az események pörgéséből. Inkább a lelki oldalt ismertük meg, a szereplők vívódásait, ugyanazokat az információkat több szemszögből megrágva. Feleslegesnek éreztem Cassie szemszögéből is végigboncolgatni azt, amit Adu már elénk tárt.

Sok információt kaptunk, talán többet is a szükségesnél. Ezt a lezárás majd igazolni is fogja. Kissé szárazra sikerült a tálalás, valahol mindig éreztem, hogy most kapok egy morzsányit, de igazából nem erre van szükségem, nem ez az, ami igazán lényeges. Mintha maga Vosch parancsnok adagolná a dolgokat, közben persze semmi sem az, ami. Tökéletes altatás.

Voltak pontok a cselekményben, amiket fájlaltam. Rick Yancey kegyetlen húzásaival sem értek egyet. Elénk tár bizonyos dolgokat, eléri, hogy szimpatizáljunk vele, majd egyetlen vágással megfoszt tőle. Hú, nagyon nem értek egyet az ilyen George R. R. Martin-féle trükkökkel. Hogy milyen célt szolgálnak? Az érzelmek felborzolását, a feszültség fokozását? Nem jól sült el, talán éppen amiatt a 100 oldalnyi punnyadás miatt. Talán a vihar előtti csendet akarta jelképezni, de ahhoz éreznem kellett volna azt a felfokozott feszültséget, hogy lóg valami a levegőben, hogy történni fog valami. Na, ez elmaradt.

Aztán csak úgy megtörtént. Felpörögtek az események és az olvasó megkaphatta azt, amire várt, ami miatt kezébe vette ezt a könyvet. És a végén jött az az eszement csavar, hogy majd eldobtam a könyvet. Fogtam a fejem. Hogy miért? Mert az első kötet legelején az a mindig hitetlenkedő énem épp erre tippelt, aztán jól elaltatta a gyanúmat. Meg lettem vezetve. Zseniális húzás. Egy nagyon jó húzás, mert ezzel együtt lett tökéletes, így kerek a benne rejlő összes lehetőség, a miértek, a válaszok és az esetleges végkifejlet. Bár kissé szkeptikus vagyok a következő részt illetően. Hogy tudja még ezt fokozni, milyen ívet akar bejárni vele? Kíváncsi leszek a megoldásra.

Valamit mindig hiányoltam ebből a sztoriból. A többi földrészen mi történik? Gondolom, a vírus eljutott más kontinensekre is, de az amerikai írók tipikus gondolkodása, hogy a világ közepe, vagyis a világ maga az USA, és más nem is létezik. Értem én, hogy ott játszódik a sztori, de na! Senkit nem zavar ez rajtam kívül? Az ellenség vajon mindenhol ott van? Nem is tudom, miért feszegetem ezt a kérdést. Felejtsük el.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 4/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A könyv második felétől minden egyes mozzanat annak számít, de leginkább az a hatalmas csavar a végén, ami a padlóra szegez.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Nem kell azonosulnod Liával, most nem ez a fontos. Próbáld megérteni, próbáld elfogadni, hogy megtörténhet, hogy létezik, hogy nincs egyedül, mert sok lány küzd testképzavarral. Torz a világképe és torz az énképe, éppen úgy, mint a többi lánynak, aki a tökéletességre törekszik. Tehát most nem Liát kell szeretned, hanem meg kell értened ezt a betegséget. Laurie Halse Anderson ebben a történetében is társadalmunk egyik fontos problémájára hívja fel a figyelmet. Elmehetsz mellette, megvonhatod a vállad, mi közöd az egészhez, ez nem a te problémád. Tudod, mit? Akkor ne olvasd el ezt a könyvet, pedig éppen neked íródott, pont neked, aki közömbös vagy, vagy neked, aki kritizálsz másokat: kövér, sovány, törpe, idióta...stb. Mert olyan könnyű köpködni a szavakat. Nem mindenki erős, nem mindenki bírja el, nem tudja mindenki egy vállrándítással elintézni.

Miért vettem a kezembe ezt a könyvet, miközben nem szeretem az ilyen nehéz olvasmányokat? Pont azért, hogy megértsem ezeket a lányokat, hogy tudjam, miért nem bírnak leállni, hogy tudjam, hogyan jutnak el odáig, hogy téves képet alkotnak magukról. Köszönöm, hogy elolvashattam a Jégviráglányokat, most már tudom.

Hogy lehet megrepeszteni azt a jégfalat, amit Lia maga köré font? Hogy lehet áthatolni rajta és segíteni neki? Kívülről-belülről? Mit tehet a környezete, ha ő nem akarja, hogy segítsenek? Pláne, mert nem is érti, miért szorulna segítségre, hiszen a soványság jó.

Te jó ég! Ez a nő aztán tud írni! Fantasztikus költői képeket használ, bár néha úgy éreztem, túlzásokba esik, de imádom, ahogy használja a szavakat. Mivel Lia és a problémája van a központban, nehéz beszélni a karakterekről. Liát és az érzéseit tökéletesen ábrázolta, láttam, éreztem, értettem. Anyu Dr. Marrigan és az apa alakja annyira nem rajzolódott ki, de azért éreztem a kétségbeesésüket, szomorúságukat, tehetetlenségüket. Emma éppen a tükörképe volt Liának, a duci kislány, akinek éppen diétáznia kellene, nagyon szerettem. Kedvenc karakterem Jennifer volt, aki talán a legtöbbet próbált meg tenni a lányért, és nem az ő hibája, hogy Lia megtanulta, hogyan játszhatja ki, hogyan hazudhat. Minimalista leírások, mert nem ezen van a hangsúly, nem a külső világ érdekes számunkra, hanem az a belső torz világ, amit Lia épített fel magának kamaszkori traumáinak köszönhetően, hogy védje törékeny lelkét.

A legmegdöbbentőbb az volt, ahogy Lia felemelte a saját ki bástyáit. Fémpénz a köntösbe varrva, a megbuherált mérleg, összemaszatolt tányérok, mindez már művészetté fejlesztve, mert a cél érdekében mindent képes megtenni. Cél: veszélyország és azon is túl. Mert, ha eléri a 40.01-et, akkor már a 39.55-re fog vágyni, és ha azt is eléri, azzal sem lesz elégedett, míg végül teljesen le nem nullázza magát. Minél vékonyabb, annál jobb.

Ezt a könyvet érteni kell, ehhez a könyvhöz szükséged lesz egy adag átérzőképességre.

Értékelés:

Koncepció: 4/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 5/5

Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 5/5

Erőssége: Szerettem a metaforákat. Főleg a végén Lia és Cassie harcát, a harcot élet és halál között.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Rick Yancey: Az ötödik hullám

Kisgyerek korom óta imádom a sci-fiket, bár egyre ritkábban találok új könyvet ebben a műfajban, valószínűleg azért, mert a fantasy kiütötte a nyeregből. Éppen ezért nagyon örültem, hogy megtaláltam ezt a könyvet.

Ahogy egyre előrébb haladtam az olvasással, az Angelfallból ismert világ tárult a szemem elé. Csak itt nem az angyalok hozták el az apokalipszist, hanem egy idegen civilizáció. Elhagyott autók kígyózó sora az autópályákon, égő városok és mindenhol halottak. Alig néhány nap alatt megfizethetetlenül drága lett az élet. Vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg, és nincs középút. Aki vacillál, az nem éli túl.

Eléggé döcögősen vezet be a történtekbe az író, és gyakran ismétli önmagát, ami vontatottá, nehezen emésztővé teszi a kezdést, és csak nagyon lassan halad előre a történet. Sok a logikátlan rész, de ez sajátossága a műfajnak.

Szokványos felállás: a tini főhős/főhősök szembefordulnak a pusztító erővel és küzdenek a túlélésért.

Először Cassie szempontjából látjuk a történéseket. Elkeserítő az a végtelen magány, amire rákényszerítették a körülmények. Megmozgatta fantáziámat a helyzete, vajon mit tartalmazna az én túlélőfelszerelésem? Nem hiszem, hogy egy üveg parfüm helyet kapna a hátizsákomban, bár kitudja, végső soron fertőtlenítésre akár még jó is lehet. Amikor felborul a világ rendje, egyszerre más dolgok válnak fontossá. A palackozott víz és a szardínia konzerv - amire azelőtt rá sem bírtál nézni - a fő táplálékod, és egy aprócska sátor a búvóhelyed a falombok alatt. Próbálj normális maradni egyedül az erdő közepén. Annyira félsz, hogy rád találnak, hogy még magadban beszélni sem mersz.

Csak akkor maradsz életben, ha egyedül maradsz...

Vagy, ha ölsz. És Cassie megtanult ölni is. Minden olyan nyomasztó és reménytelen. Nem biztos, hogy mindenki az, aminek látszik. Mersz kockáztatni?

A könyvből készült film is, amit idén januárban kezdtek vetíteni a mozikban. Az előzetest látva szkeptikus vagyok. Félek, ugyanaz a helyzet ezzel a mozival is, mint Az emlékek őrével és a Csontvárossal.

Megszoktam, hogy Cassie szemszögéből látunk mindent, amikor jön egy hirtelen váltás és Evan, Sam és Ben kerülnek a középpontba. Ezt nem tartom túl jó szerkezeti váltásnak, hiszen már majdnem a könyv felénél tartunk.

Nem vagyok biztos abban sem, hogy kell-e ide ez a szerelmi szál. Ha mégis szükséges, akkor nem ebben a formában. Persze ki kell szolgálni a női olvasókat is, hogy legyen miről fantáziálgatniuk. Bár én magam nem vagyok az a regényhősökbe beleszerelmesedő típus, ezért nem is nyűgözött le Evan tökéletes feneke, amire többször is felhívta a figyelmet az író. Hmm...

Karakterábrázolás terén elégedett voltam. Camp Haven-ben kikötő gyerekeket egytől-egyig imádtam, mindegyiket a saját tragédiájával együtt sikerült hitelesen ábrázolni. Evan megfoghatatlan személyisége szintén jól el lett találva. Se ilyen, se olyan, hűen a benne dúló érzésekhez, kettősséghez. Cassie a tipikus átlagos lány extrákkal, aki szembeszáll a romboló erőkkel. Bevallom, ez a típus számomra már-már irritáló, de kötelező egy ilyen történetben. Cassie fontoskodó, mindent tudó, szerintem tutyi-mutyi apjának a szerepét is helyénvalónak éreztem, ő játssza általában a feláldozhatót írói szempontból.

Tetszik a könyv koncepciója. Eredeti ötlet ez az öt hullámmal támadó idegen lények megalkotása. Persze ezek a lények is ugyanolyan logikátlanul, mindent letarolva akarják megszerezni a Földet, mint a legtöbb hasonló témával rendelkező filmben. Tökéletesen érzelemmentes egyedek. Kivéve egyet, de ez meg annyira unalomig elcsépelt klisé, hogy lázadtam ellene. Ne már, ez nem kell! Próbáltam nem törődni ezzel az összetevővel és a történet többi részére koncentrálni.

Lényegében élveztem a könyvet. Szokatlan volt és ez mindig jó pont nálam, szeretem az átlagostól eltérő dolgokat. A katonai bázisról és Vosch ezredesről az első pillanattól sejthető/tudható volt az igazság, tehát semmi meglepő nem volt a csavarban. Azon azért elgondolkodtam, hogy a valóságban is ilyen könnyen be lehetne-e jutni egy katonai bázisra és szabotálni a működését?

A lezárás, tipikus lesz-még-egy-rész-féle. Kíváncsi vagyok a folytatásra is.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Karakterek: 4/5
Sztori: 4/5
Leírások: 5/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Eredetisége, az invázió megtervezése.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »