Lewis Carroll: Alice ​Csodaországban

A vizsgáim után könnyű kikapcsolódást kerestem, és amikor Levandra azt ajánlotta, olvassam el az Alice Csodaországbant, azt gondoltam: ez eddig miért nem jutott eszembe? Valahol az egész életemet áthatotta ez a történet, a rajzfilmtől, a filmtől és Danny Elfman zenéjétől kezdve, az Alice: Madness Returns c. játékon át egészen a Mátrixból ismert hasonlatig. Lewis Carroll könyve a legtöbb multimédiás platformon feldolgozásra került, és túlzás nélkül kijelenthetem, bárkinek megemlítheted a címét, biztos, hogy valamilyen formában találkozott már vele. De mi teszi olyan mindent átfogóvá ezt a történetet?

Vannak könyvek, amik rendelkeznek a többrétegűség pozitív tulajdonságával. Pont, mint az ogrék! Ennek megfelelően maga a könyv is több szinten értelmezhető, ennél fogva az író szélesebb körben tudja elterjeszteni az üzenetét, sőt, olvasótól függően akár több üzenetet is. Arra akarok kilyukadni, hogy akik azt hiszik, Carroll elmebeteg, nézzenek magukba; ez csak egy lehetséges értelmezése Alice történetének! Másfajta tudatossággal olvasva a könyvet, előjöhetnek a további variációk is. Légy bátor, ne dőlj be az általános elgondolásnak!

Egy gyermek számára Alice története nem valamiféle neurózisról árulkodik, hanem egy gazdag fantáziával átszőtt álomvilágról. Az ő értelmezésük szerint teljesen természetes, ha valaki egy sütitől vagy egy italtól megváltoztatja a magasságát. Nekik játékot jelent beszélgetni a Fehér Nyúllal, és valószínűleg meg tudják mondani, mi a különbség a holló és az íróasztal között. A komoly, nyárspolgári felnőttek meghallják egy gyerek álmodozását, és az őrület egy tüneteként kezelik. A felnőtt és a gyerek ilyen irányú különbségét nemcsak ez a könyv neveti ki, hanem például A kis herceg is. Lelőttem volna a poént? Nos, igen: a könyv lökött szereplői a felnőttek kifigurázásait is jelenthetik.

Pont emiatt szerintem a könyv másik erős pontja a karakterábrázolás. A szereplőket értelmezhetjük a gyerek szemével nézett felnőttvilág karaktereiként is. Ott van például a hivatalnok, a karrierista, akinek fontos a munkája, ezért állandóan siet. A tudatlan zsarnok, aki gondolkodás nélkül képes bárkit félreállítani az útjából. Az okoskodó, aki túlagyal mindent, aki senkit nem ért meg, de akinek ugyanígy nem értik szavát. Vagy említsem meg a felelőtlen fiatalokat, akik számára buli az élet? Ezek mind-mind benne vannak a könyvben! Félsz szembenézni magaddal és elmebetegként kezeled a másodat, vagy rácsodálkozol a saját nem feltétlenül jó tulajdonságaidra és tanulsz belőlük? Mély filozófiai kérdéseimet tekintve én pl. valószínűleg a Hernyó vagyok. Máskor egy kicsit a Bolond Kalapos. Nem haltam bele a felfedezésbe.

Úgy gondolom, ez is egyike azoknak a műveknek, amiket legalább egyszer mindenkinek el kell olvasnia élete során. Ha nem az elvont filozófiai értelmezések miatt, csak azért, hogy újra gyereknek érezzük magunkat, akik számára nincs lehetetlen. Talán át tudunk emelni ebből az érzésből valamicskét a mindennapjainkba is.

Értékelés:

Koncepció: 4/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 5/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 5/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: A többszintű kommunikáció az olvasóval, a rejtett tartalmak és a karakterek, akik ugyanúgy lehetnek bolondos rajzfilm-figurák, mint a mindennapi élet görbetükrei.

Újraolvasnám: IGEN

Tovább olvasok »

Lucy Keating: Dreamology - Álomgyár

Megint megtörtént. Ahogy korábban Az alkimistánál, most is kaptam a figyelmeztetést, hogy olyan könyv elolvasására készülök, amit nem fogok élvezni. Én még mindig azt mondom, ízlések és pofonok: ki tudja, lehet, hogy nekem be fog jönni egy olyan mű, amit mások pont, hogy nem szeretnek annyira - ami egyébként nem először történt meg így is, fordítva is. És sajnos az a fajta vagyok, aki egy ilyen megjegyzés után csak még inkább beleveti magát a kritizált könyv olvasásába, úgyhogy nagy reményekkel merültem alá a Dreamology világában.

Felmerülhet a kérdés: ugyan nem vetem meg a romantikus irodalmat, azért nem vagyunk puszipajtások. Miért választok magamnak könyvet pont ebből a műfajból? Kézenfekvő a válasz: a zseniális koncepciója miatt! A két főszereplő egymásról álmodik úgy, hogy a valóságban nem találkoztak. Vagy legalábbis nem emlékeznek rá. Aztán még az is kiderül, hogy pontosan ugyanazt álmodják. A harcos szíve c. nem túl ismert spanyol filmben hangzik el egy megfontolásra váró gondolat: attól, hogy valami az álomban történik meg, miért ne lenne valóságos? És itt kezd érdekessé válni az Álomgyár is.

Amire viszont még a fülszöveget olvasva se gondoltam, hogy ez az álmos-valóságos szerelmi kötődés elviheti a könyvet egy még érdekesebb irányba. A jelzőm ezúttal kétértelmű. Ugyanis ott van az egyik oldal, hogy bár Álombéli-Max egyértelműen Alice kedvese, Valóságos-Max viszont Celeste-tel jár, miközben Alice-t a valóságban Oliver szereti, aki később beleesik Alice egy barátnőjébe - szólj, ha már kezd fájni a fejed! -, tehát szőröstül-bőröstül valahogy kialakul egy ilyen... Na várjunk csak, Alice, Max, Celeste, Oliver, Sophie... De Maxből technikailag kettő van... szóval szerelmi hatszög. Tegye fel a kezét, aki szerint ez a könyv nem valósághű!

A másik meg az álomvérzések, ahogy az álom kezd összeforrni a valósággal. Hőseink egyre több abszurd dolgot tapasztalnak maguk körül, a motorozó kutyáktól a lebegésig. Talán az egész sztori alatt ez volt Lucy Keating legjobb húzása, hogy ebből csinált alapvetően konfliktust, habár az idegőrlő szerelmi szál is központi elemnek számít. Itt olyan lehetőségeket hagyott ki az írónő, amiket én más körülmények között simán beleírtam volna, ráadásul az álomvérzés gyógyítása is túl egyszerűre sikeredett, de végtére is jó volt az elképzelés.

Muszáj kiemelnem egy két nagyobb hibát. Az első magában a történetben volt: gyakran futottunk fölösleges köröket, rengeteg hasznavehetetlen információt kaptunk, és akkor ott van még a dolog lezárása is. Nem értem, miért problémázott Alice a meggyógyítása után, alapból is furcsa volt körülötte minden. Gondoljunk az őrült apjára, aki amúgy zseniális karakter, vagy a vízi kalandjára Oliverrel és Jerryvel, és akkor még nem említettem az alpakákat vagy magát az ÁKI-t. És akkor ott van még a másik dolog: Max meg mi az istent kapcsolgat jobbról balra minden második napon? Az utolsó előtti fejezetben még kijelenti a lánynak, hogy nem támogatja a kapcsolatukat, de a végén minden jóra fordul? Miért is? Mert gondolkozott? Hát, öregem, gratulálok, hogy kigyógyultál az álmokból, de most sürgősen kezeltesd a skizofréniádat is.

Összegezvén egészen élvezhető volt a könyv. Nem azt mondom, hogy bizonyos dolgokat nem lehetett volna megoldani másként, de az írónő fordulataival együtt egészen jó kis történet készült az Álomgyárban (oké, túl olcsó poén volt). Ajánlom elolvasásra a műfaj kedvelőinek, és mindenkinek, aki szeret álmodozni.

Értékelés:

Koncepció: 5/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 3/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Szokás szerint a zseniális koncepció, de ezúttal megemlíteném a kreatív leírásokat is! Olyan ügyes kis jelzős szerkezeteket használt az írónő, némelyik nagyon megmosolyogtatott.

Újraolvasnám: NEM

Tovább olvasok »