Megint megtörtént. Ahogy korábban Az alkimistánál, most is kaptam a figyelmeztetést, hogy olyan könyv elolvasására készülök, amit nem fogok élvezni. Én még mindig azt mondom, ízlések és pofonok: ki tudja, lehet, hogy nekem be fog jönni egy olyan mű, amit mások pont, hogy nem szeretnek annyira - ami egyébként nem először történt meg így is, fordítva is. És sajnos az a fajta vagyok, aki egy ilyen megjegyzés után csak még inkább beleveti magát a kritizált könyv olvasásába, úgyhogy nagy reményekkel merültem alá a Dreamology világában.
Felmerülhet a kérdés: ugyan nem vetem meg a romantikus irodalmat, azért nem vagyunk puszipajtások. Miért választok magamnak könyvet pont ebből a műfajból? Kézenfekvő a válasz: a zseniális koncepciója miatt! A két főszereplő egymásról álmodik úgy, hogy a valóságban nem találkoztak. Vagy legalábbis nem emlékeznek rá. Aztán még az is kiderül, hogy pontosan ugyanazt álmodják. A harcos szíve c. nem túl ismert spanyol filmben hangzik el egy megfontolásra váró gondolat: attól, hogy valami az álomban történik meg, miért ne lenne valóságos? És itt kezd érdekessé válni az Álomgyár is.
Amire viszont még a fülszöveget olvasva se gondoltam, hogy ez az álmos-valóságos szerelmi kötődés elviheti a könyvet egy még érdekesebb irányba. A jelzőm ezúttal kétértelmű. Ugyanis ott van az egyik oldal, hogy bár Álombéli-Max egyértelműen Alice kedvese, Valóságos-Max viszont Celeste-tel jár, miközben Alice-t a valóságban Oliver szereti, aki később beleesik Alice egy barátnőjébe -szólj, ha már kezd fájni a fejed! -, tehát szőröstül-bőröstül valahogy kialakul egy ilyen... Na várjunk csak, Alice, Max, Celeste, Oliver, Sophie... De Maxből technikailag kettő van... szóval szerelmi hatszög. Tegye fel a kezét, aki szerint ez a könyv nem valósághű!
A másik meg az álomvérzések, ahogy az álom kezd összeforrni a valósággal. Hőseink egyre több abszurd dolgot tapasztalnak maguk körül, a motorozó kutyáktól a lebegésig. Talán az egész sztori alatt ez volt Lucy Keating legjobb húzása, hogy ebből csinált alapvetően konfliktust, habár az idegőrlő szerelmi szál is központi elemnek számít. Itt olyan lehetőségeket hagyott ki az írónő, amiket én más körülmények között simán beleírtam volna, ráadásul az álomvérzés gyógyítása is túl egyszerűre sikeredett, de végtére is jó volt az elképzelés.
Muszáj kiemelnem egy két nagyobb hibát. Az első magában a történetben volt: gyakran futottunk fölösleges köröket, rengeteg hasznavehetetlen információt kaptunk, és akkor ott van még a dolog lezárása is. Nem értem, miért problémázott Alice a meggyógyítása után, alapból is furcsa volt körülötte minden. Gondoljunk az őrült apjára, aki amúgy zseniális karakter, vagy a vízi kalandjára Oliverrel és Jerryvel, és akkor még nem említettem az alpakákat vagy magát az ÁKI-t. És akkor ott van még a másik dolog: Max meg mi az istent kapcsolgat jobbról balra minden második napon? Az utolsó előtti fejezetben még kijelenti a lánynak, hogy nem támogatja a kapcsolatukat, de a végén minden jóra fordul? Miért is? Mert gondolkozott? Hát, öregem, gratulálok, hogy kigyógyultál az álmokból, de most sürgősen kezeltesd a skizofréniádat is.
Összegezvén egészen élvezhető volt a könyv. Nem azt mondom, hogy bizonyos dolgokat nem lehetett volna megoldani másként, de az írónő fordulataival együtt egészen jó kis történet készült az Álomgyárban (oké, túl olcsó poén volt). Ajánlom elolvasásra a műfaj kedvelőinek, és mindenkinek, aki szeret álmodozni.
Felmerülhet a kérdés: ugyan nem vetem meg a romantikus irodalmat, azért nem vagyunk puszipajtások. Miért választok magamnak könyvet pont ebből a műfajból? Kézenfekvő a válasz: a zseniális koncepciója miatt! A két főszereplő egymásról álmodik úgy, hogy a valóságban nem találkoztak. Vagy legalábbis nem emlékeznek rá. Aztán még az is kiderül, hogy pontosan ugyanazt álmodják. A harcos szíve c. nem túl ismert spanyol filmben hangzik el egy megfontolásra váró gondolat: attól, hogy valami az álomban történik meg, miért ne lenne valóságos? És itt kezd érdekessé válni az Álomgyár is.
Amire viszont még a fülszöveget olvasva se gondoltam, hogy ez az álmos-valóságos szerelmi kötődés elviheti a könyvet egy még érdekesebb irányba. A jelzőm ezúttal kétértelmű. Ugyanis ott van az egyik oldal, hogy bár Álombéli-Max egyértelműen Alice kedvese, Valóságos-Max viszont Celeste-tel jár, miközben Alice-t a valóságban Oliver szereti, aki később beleesik Alice egy barátnőjébe -
A másik meg az álomvérzések, ahogy az álom kezd összeforrni a valósággal. Hőseink egyre több abszurd dolgot tapasztalnak maguk körül, a motorozó kutyáktól a lebegésig. Talán az egész sztori alatt ez volt Lucy Keating legjobb húzása, hogy ebből csinált alapvetően konfliktust, habár az idegőrlő szerelmi szál is központi elemnek számít. Itt olyan lehetőségeket hagyott ki az írónő, amiket én más körülmények között simán beleírtam volna, ráadásul az álomvérzés gyógyítása is túl egyszerűre sikeredett, de végtére is jó volt az elképzelés.
Muszáj kiemelnem egy két nagyobb hibát. Az első magában a történetben volt: gyakran futottunk fölösleges köröket, rengeteg hasznavehetetlen információt kaptunk, és akkor ott van még a dolog lezárása is. Nem értem, miért problémázott Alice a meggyógyítása után, alapból is furcsa volt körülötte minden. Gondoljunk az őrült apjára, aki amúgy zseniális karakter, vagy a vízi kalandjára Oliverrel és Jerryvel, és akkor még nem említettem az alpakákat vagy magát az ÁKI-t. És akkor ott van még a másik dolog: Max meg mi az istent kapcsolgat jobbról balra minden második napon? Az utolsó előtti fejezetben még kijelenti a lánynak, hogy nem támogatja a kapcsolatukat, de a végén minden jóra fordul? Miért is? Mert gondolkozott? Hát, öregem, gratulálok, hogy kigyógyultál az álmokból, de most sürgősen kezeltesd a skizofréniádat is.
Összegezvén egészen élvezhető volt a könyv. Nem azt mondom, hogy bizonyos dolgokat nem lehetett volna megoldani másként, de az írónő fordulataival együtt egészen jó kis történet készült az Álomgyárban (oké, túl olcsó poén volt). Ajánlom elolvasásra a műfaj kedvelőinek, és mindenkinek, aki szeret álmodozni.
Koncepció: 5/5
Sztori: 3/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 5/5
Írói stílus: 3/5
Ajánlom: 4/5
Erőssége: Szokás szerint a zseniális koncepció, de ezúttal megemlíteném a kreatív leírásokat is! Olyan ügyes kis jelzős szerkezeteket használt az írónő, némelyik nagyon megmosolyogtatott.
Újraolvasnám: NEM
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése