Ahogy azt a Csontszüret kritikámban is írtam, A Mímes Rendet rögtön az előző kötet olvasása után elkezdtem. Hibáival együtt a sorozat első kötete játszi könnyedséggel beszippantott, és nem eresztett, amíg nem engedtem szelíd erőszakának, és vetettem bele magamat a folytatásba. A második kötetben pedig döbbenetes változásokat tapasztaltam.
A könyv cselekménye változatlanul döbbenetes, nagyon magával ragadó és izgalmas volt. A válogatott feszültségforrásokkal, gyilkosságokkal, összetűzésekkel és üldöztetésekkel együtt több helyet kaptak a szereplők is. Nagy örömömre sokuk háttértörténetét megismerhettük, amitől megfoghatóbbakká, szerethetőbbekké váltak, és ez vonatkozik a főszereplőre is. Ez a kidolgozottság mindenkire egyöntetűen vonatkozik, de megfigyelhető a koncepció magyarázatában is. Nehezen tudom megérteni, hogy lehetséges ez, de Jaxon Hall pamfletje valóban átformált mindent, amit Londonban a látókról gondoltak, és az általa meghatározott rangsorolás vált irányadóvá azok kezelésében. Ez aztán egyszerre lett áldás és átok a látók számára. Inkább az utóbbi. Ehhez tartoznak még elméleteim, pláne a könyv lezárása ismeretében, de ezeket nem ebben a kritikában fogom megfogalmazni.
Apropó lezárás: a végén a csavarok egészen megdöbbentőre sikeredtek, a csattanót sehogy nem tudtam volna kitalálni, egészen padlót fogtam tőle. Paige-nek bőven lesz még feladata„ nehézségei az elkövetkező részekre. Amúgy köszönöm, Miss Shannon, megvolt a magam kis elmélete az Ócskás személyére, de a kötet végére sikeresen elbizonytalanítottál. :)
Kedves Athenaeum Kiadó! Nem látok bele az eladási statisztikákba és a marketingbe, de miért kellett abbahagyni ennek a csodának a hazai folytatását?
⭐⭐⭐⭐
