Ahogy azt a Csontszüret kritikámban is írtam, A Mímes Rendet rögtön az előző kötet olvasása után elkezdtem. Hibáival együtt a sorozat első kötete játszi könnyedséggel beszippantott, és nem eresztett, amíg nem engedtem szelíd erőszakának, és vetettem bele magamat a folytatásba. A második kötetben pedig döbbenetes változásokat tapasztaltam.
A könyv cselekménye változatlanul döbbenetes, nagyon magával ragadó és izgalmas volt. A válogatott feszültségforrásokkal, gyilkosságokkal, összetűzésekkel és üldöztetésekkel együtt több helyet kaptak a szereplők is. Nagy örömömre sokuk háttértörténetét megismerhettük, amitől megfoghatóbbakká, szerethetőbbekké váltak, és ez vonatkozik a főszereplőre is. Ez a kidolgozottság mindenkire egyöntetűen vonatkozik, de megfigyelhető a koncepció magyarázatában is. Nehezen tudom megérteni, hogy lehetséges ez, de Jaxon Hall pamfletje valóban átformált mindent, amit Londonban a látókról gondoltak, és az általa meghatározott rangsorolás vált irányadóvá azok kezelésében. Ez aztán egyszerre lett áldás és átok a látók számára. Inkább az utóbbi. Ehhez tartoznak még elméleteim, pláne a könyv lezárása ismeretében, de ezeket nem ebben a kritikában fogom megfogalmazni.
Apropó lezárás: a végén a csavarok egészen megdöbbentőre sikeredtek, a csattanót sehogy nem tudtam volna kitalálni, egészen padlót fogtam tőle. Paige-nek bőven lesz még feladata„ nehézségei az elkövetkező részekre. Amúgy köszönöm, Miss Shannon, megvolt a magam kis elmélete az Ócskás személyére, de a kötet végére sikeresen elbizonytalanítottál. :)
Kedves Athenaeum Kiadó! Nem látok bele az eladási statisztikákba és a marketingbe, de miért kellett abbahagyni ennek a csodának a hazai folytatását?
Édesapám miatt gyerekként évekig vonzó téma volt számomra az ezotéria. Valahogy úgy tettem helyre magamban a dolgot, mint olyan titkokat, amik segítségével halandó ésszel felfoghatatlan csodákat tehet az ember. Ahogy teltek-múltak az évek, és - ha szabad ilyen csúnyán és irreálisan kifejeznem magam - felnőttem, valahogy elfordultam a dologtól; azóta sok másban felfedeztem a varázslatot, és teljesen megfeledkeztem az ezotériáról. Levandra sokáig biztatott a Csontszüret elolvasására, mielőtt belefogtam – de egyáltalán nem bántam meg. Valahogy pontosan úgy érzem magam, mint azt ő is kifejezte a kritikájában: a könyv gyermekbetegségei nagyon nehezítették az olvasást, de a történetvezetés mindenért kárpótolt.
Nemigen néztem utána Samantha Shannon szakmai múltjának, de a könyv hibái alapján nem sok tapasztalata lehetett előtte komolyabb és kiterjedtebb művek írásában. A világteremtés egészen jó, a környezetbe könnyen belehelyeztem magam, ez kifejezetten tetszett. Az már kevésbé, ahogyan az írónő az információkat adagolta: Paige Sheol I.-be kerülése előtt bőven beledobja az úszásképtelen olvasót a mélyvízbe, és a telep eseményei sem hagytak levegőhöz jutni. Az ember azt hinné, hogy Arcturus tanítása alatt mi is jobban eligazodunk majd a látók szövevényes világában, ehelyett még több újdonságot kapunk, és csak nehezen tudunk kiigazodni az így kialakult masszában.
Ha már szóba kerültek: a karakterábrázolásból épp a karakterisztika maradt ki. Az egy-két fontosabb szereplőn kívül mindenki csak egy-egy hangulatot vagy jellemvonást kap, amire képtelenség építkezni. Külön fájdalom számomra, hogy a főhősnőt egy utolsó, ostoba csitrinek tartottam – így lehetetlen azonosulni vagy közösséget vállalni vele. Arcturus ehhez képes örök kedvencemmé vált, mint a lelki tanítómester archetípusa; nagyon könnyen belopta magát a szívembe.
Külön kiemelném a könyv klasszikus betegségét: a világunkban mindenki különleges, de a főszereplő még náluk is különlegesebb. Egyértelmű, hogy pont ettől lesz főszereplő a főszereplő, de néha kezd unalmassá válni. Ha az egyes szereplőket nézek, azt gondolom, számtalan másik személy is végigvihette volna azt a kitörést, aminek Paige vált a középpontjává. Mindezzel együtt a könyv tényleg fantasztikus, a története, az egyes események háttere és az azokra adott válaszai mind-mind emelték a könyv színvonalát. Olyannyira nem tudtam elszakadni a világától, hogy rögtön következőként elő is vettem A Mímes Rendet, ami végérvényesen kedvencemmé tetté a sorozatot. Ne tévesszen meg a csillagozás, ez ténylegesen az a tapasztalat, amin minden spirituális útkeresőnek át kell mennie! Csak ajánlani tudom!
Megjegyzés: Ahogy elkezdtem írni az értékelésemet és ránéztem a borítóra, akkor esett le, hogy az a Seven Dials napórája.
Néha elgondolkodom, bennem van-e a hiba. Annyian dicsérik ezt a könyvet, hogy képtelen vagyok felfogni, nekem miért nem tetszett. Pedig én próbáltam. Egyáltalán nem volt rossz, nagyon is akartam szeretni, de nálam valahogy kimaradt az a katarzis, amiről mindenki beszél. Folyton azt olvasom a molyon, hogy mindenki megkönnyezte a könyvet, én meg néha csak a fejemet fogtam miatta. Érzéketlen vagyok vagy realista? Talán ez a kritika magyarázatot ad rá.
Emlékszel még, mit szoktam felhozni a kritikáimban? A jó koncepció-rossz kidolgozás problémáját? Nos, a Lélekvesztők is küzd valami hasonló problémával, de itt még a koncepció is bajos egy kicsit. Az még hagyján, hogy ugyanezt már kidolgozták mások is sokkal jobban.: leginkább a Ha igaz volna c. filmre emlékeztet, bár a sztori akár a Szellemekkel suttogó előtörténete is lehetne. De vannak olyan dolgok, amiket nehezen vett be a gyomrom. Ilyen például az, hogy lehet egy szellemnek merevedése, vagy hogyan gyűrődhet fel a pólója. Nem tudok sokkal többet a szellemekről, mint bármely földi halandó, de számomra e tekintetben a Ghost az irányadó: a szellemlét nem egy test, csak egy kivetülés, ami a Lélekvesztőkben kicsit több jelentőséget kapott, mint kellett volna.
Apropó merevedés: vajon mi az oka, hogy Toler minden oldalt teletűzdelt pornográf tartalmakkal? Oké, oké, csak minden második oldalt - ahova nem került szexuális utalás, ott trágár kifejezéseket használt. Hol Ike adná oda a fél golyóját azért, hogy megüthesse Charlotte apját, hol Charlotte-nak van orgazmusa a fürdés gondolatától. Szóval nem vagyok úgy odáig a könyvért, mint az átlag, de azért nem volt annyira rossz, hogy ezekkel a hülyeségekkel kelljen eladni! Most nézd meg ezt az idézetet:
"A látomás, hogy ott van alattam, meztelenül, és egyenesen a szemembe néz, egyszerre gyönyörű és gyötrelmes. Szinte érzem is a leheletét a nyakamon, miközben nyöszörög. El tudom képzelni, hogyan nyílnak szét az ajkai, amikor felnyög. És kincsként őrzöm a képzeletem minden kurva percét."
Én mondom, még akcióleírásként is gyönyörű a megfogalmazás. De akkor mi az istenért kellett elrontani egy káromkodással?!
És persze más bajaim is vannak az írói stílussal. Sokszor nagyon gyenge a megfogalmazás, rosszak a leírások, a hasonlatok. Olyan embertől, aki nap nap után a halállal foglalkozik, kifejezetten sértésnek hangzik "egy elsütött fegyver durranásá"-hoz hasonlítani kedvese nevetését. A jó, a rossz és a csúf meg szerintem egy film címe, nem egy szerelmi vallomás. Nem tetszett, lehetett volna ebből többet is kihozni, mindenféle sablonok nélkül.
A karakterkidolgozás nem volt rossz. Egész jól elkülönült a szereplők személyisége, még Ike-é és George-é is, hiába ikrek. Annát mondjuk nem éreztem egy erőteljes karakternek, Snipert viszonylag eltalálta az írónő - bár nem értem, miért nem lehetett neki normális nevet adni a "sniper" helyett, ami a orvlövészt jelent. Mondjuk talán becenév, de ez nem derült ki. Amúgy itt muszáj megemlítenem: szerintem túl könnyen fogadta el az igazságot Charról. Akit még megemlítenék, az Cameron. Teljesen fölösleges mellékszereplő, csak a perverz baromságait nyomta, amivel Toler bizonyára humorossá akarta tenni a történetet, nem sok sikerrel.
Az utolsó kb. 70 oldal története érdekelne. Úgy értem, annyira elüt a tempó, a kidolgozás, meg úgy általában minden a sztori korábbi részeitől, hogy azt kell feltételeznem, a szerkesztő nem találta elég hosszúnak a könyvet és hozzáíratott még pár fejezetet. Ezek persze feltűnően gyengébbek lettek, számos részét unalmasnak, elhanyagolhatónak éreztem. A közepes könyv tehát kapott egy gyenge és klisés lezárást. Ez is azért van, mert mindenáron happy enddel akarták lezárni a történetet, holott más megoldásokkal talán tényleg szívfacsaró élmény lett volna elolvasni a Lélekvesztőket.
Mindent összegezve ez nálam egy erős közepes. Jobb kidolgozással még a koncepció sablonossága is elnézhető lett volna, így viszont nem vett meg magának az írónő. És az a vicc, hogy tényleg csak apróságokról van szó! Sajnálom, hogy így alakult, de azért jó tapasztalat volt. Ezek után megismétlem a kérdést: érzéketlen vagyok, amiért én nem bőgtem végig a könyvet? Vagy realista, mert a hatásvadászat mögött megláttam a hibákat is?
Erőssége: A karakterek, legfőképpen a főszereplők, és a szerelmi szál! Mindig kritikus szemmel figyelem a szerelmi háromszögeket, hisz lehet ennél jobb konfliktust is írni. De itt komolyan jó volt! Legalább ez a része őszintének hatott.
