Ahogy azt a Csontszüret kritikámban is írtam, A Mímes Rendet rögtön az előző kötet olvasása után elkezdtem. Hibáival együtt a sorozat első kötete játszi könnyedséggel beszippantott, és nem eresztett, amíg nem engedtem szelíd erőszakának, és vetettem bele magamat a folytatásba. A második kötetben pedig döbbenetes változásokat tapasztaltam.
A könyv cselekménye változatlanul döbbenetes, nagyon magával ragadó és izgalmas volt. A válogatott feszültségforrásokkal, gyilkosságokkal, összetűzésekkel és üldöztetésekkel együtt több helyet kaptak a szereplők is. Nagy örömömre sokuk háttértörténetét megismerhettük, amitől megfoghatóbbakká, szerethetőbbekké váltak, és ez vonatkozik a főszereplőre is. Ez a kidolgozottság mindenkire egyöntetűen vonatkozik, de megfigyelhető a koncepció magyarázatában is. Nehezen tudom megérteni, hogy lehetséges ez, de Jaxon Hall pamfletje valóban átformált mindent, amit Londonban a látókról gondoltak, és az általa meghatározott rangsorolás vált irányadóvá azok kezelésében. Ez aztán egyszerre lett áldás és átok a látók számára. Inkább az utóbbi. Ehhez tartoznak még elméleteim, pláne a könyv lezárása ismeretében, de ezeket nem ebben a kritikában fogom megfogalmazni.
Apropó lezárás: a végén a csavarok egészen megdöbbentőre sikeredtek, a csattanót sehogy nem tudtam volna kitalálni, egészen padlót fogtam tőle. Paige-nek bőven lesz még feladata„ nehézségei az elkövetkező részekre. Amúgy köszönöm, Miss Shannon, megvolt a magam kis elmélete az Ócskás személyére, de a kötet végére sikeresen elbizonytalanítottál. :)
Kedves Athenaeum Kiadó! Nem látok bele az eladási statisztikákba és a marketingbe, de miért kellett abbahagyni ennek a csodának a hazai folytatását?
Édesapám miatt gyerekként évekig vonzó téma volt számomra az ezotéria. Valahogy úgy tettem helyre magamban a dolgot, mint olyan titkokat, amik segítségével halandó ésszel felfoghatatlan csodákat tehet az ember. Ahogy teltek-múltak az évek, és - ha szabad ilyen csúnyán és irreálisan kifejeznem magam - felnőttem, valahogy elfordultam a dologtól; azóta sok másban felfedeztem a varázslatot, és teljesen megfeledkeztem az ezotériáról. Levandra sokáig biztatott a Csontszüret elolvasására, mielőtt belefogtam – de egyáltalán nem bántam meg. Valahogy pontosan úgy érzem magam, mint azt ő is kifejezte a kritikájában: a könyv gyermekbetegségei nagyon nehezítették az olvasást, de a történetvezetés mindenért kárpótolt.
Nemigen néztem utána Samantha Shannon szakmai múltjának, de a könyv hibái alapján nem sok tapasztalata lehetett előtte komolyabb és kiterjedtebb művek írásában. A világteremtés egészen jó, a környezetbe könnyen belehelyeztem magam, ez kifejezetten tetszett. Az már kevésbé, ahogyan az írónő az információkat adagolta: Paige Sheol I.-be kerülése előtt bőven beledobja az úszásképtelen olvasót a mélyvízbe, és a telep eseményei sem hagytak levegőhöz jutni. Az ember azt hinné, hogy Arcturus tanítása alatt mi is jobban eligazodunk majd a látók szövevényes világában, ehelyett még több újdonságot kapunk, és csak nehezen tudunk kiigazodni az így kialakult masszában.
Ha már szóba kerültek: a karakterábrázolásból épp a karakterisztika maradt ki. Az egy-két fontosabb szereplőn kívül mindenki csak egy-egy hangulatot vagy jellemvonást kap, amire képtelenség építkezni. Külön fájdalom számomra, hogy a főhősnőt egy utolsó, ostoba csitrinek tartottam – így lehetetlen azonosulni vagy közösséget vállalni vele. Arcturus ehhez képes örök kedvencemmé vált, mint a lelki tanítómester archetípusa; nagyon könnyen belopta magát a szívembe.
Külön kiemelném a könyv klasszikus betegségét: a világunkban mindenki különleges, de a főszereplő még náluk is különlegesebb. Egyértelmű, hogy pont ettől lesz főszereplő a főszereplő, de néha kezd unalmassá válni. Ha az egyes szereplőket nézek, azt gondolom, számtalan másik személy is végigvihette volna azt a kitörést, aminek Paige vált a középpontjává. Mindezzel együtt a könyv tényleg fantasztikus, a története, az egyes események háttere és az azokra adott válaszai mind-mind emelték a könyv színvonalát. Olyannyira nem tudtam elszakadni a világától, hogy rögtön következőként elő is vettem A Mímes Rendet, ami végérvényesen kedvencemmé tetté a sorozatot. Ne tévesszen meg a csillagozás, ez ténylegesen az a tapasztalat, amin minden spirituális útkeresőnek át kell mennie! Csak ajánlani tudom!
Megjegyzés: Ahogy elkezdtem írni az értékelésemet és ránéztem a borítóra, akkor esett le, hogy az a Seven Dials napórája.
Szeretem ezt a könyvet. Ami csak azért érdekes megállapítás, mert az első kötettel rengeteg bajom volt. Tetszett a Csontszüret története is, csak túl sok volt a rám zúdított információ, egyszerre akart nekem mindent megmagyarázni az írónő, ami az olvasási élményt rontotta. A Mímes Rendnél szerencsére ez változott. Már nem volt szükség a világ bemutatására, és hála az égnek, visszautalásokkal sem kellett szembesülnöm. Letisztultabb, áttekinthetőbb a világ és ennek köszönhetően élvezhetőbb is. A sztorival együtt mindent vitt.
A karakterekkel azonban még mindig nem voltam teljesen elégedett. Nekem kicsit ridegek és vérszegények voltak, nem tudtam őket szeretni vagy azonosulni velük. Valami még nagyon hiányzott belőlük. Ez talán Eliza példáján keresztül magyarázható meg a legjobban. Ott van az a lány, aki nagyon fontos tagja a csapatnak, állandóan dolgozik és ki van merülve, de semmi többet nem tudunk meg róla. Szó nélkül követi Paige-et, mikor megkéri rá, kapunk némi információt a képességéről, de alig beszél, alig cselekszik, ami közelebb hozná az olvasóhoz. Pedig valahol tudom, hogy rendes lány, de nem vagyok meggyőzve róla. Eliza van, létezik, egy szükséges bútordarab, de lélektelen. Annak ellenére, hogy a könyv végén egy fontosnak látszó magyarázatot kapunk a fura dolgaira, nekem még mindig nem elég.
Imádom a világot, az intrikáit, az összegubancolódó szálakat, a képességek részletességét, sokszínűségét. Tetszik a Rend kidolgozottsága. Ebben a kötetben jobban oda tudtam figyelni rá, az apró részletességek, a ruhák, frizurák, álarcok kavalkádja színessé, élővé varázsolta. Egészen jók az ábrázolások, a gengszternevek és a mögöttük lévő szereplők, akik éppen csak annyira lényegesek és kidolgozottak, hogy egy-egy epizódnyira találkozzunk velük, aztán eltűnjenek a süllyesztőben.
Jaxonra már régóta gyanakodtam, talán ő az egyetlen karakter, ami annyira ki volt dolgozva, hogy beszéljen hozzám és érzelmeket váltson ki belőlem. Jaxont mindig gyenge jellemnek láttam, az uralkodási vágya már az első kötetben kiváltotta belőlem az unszimpátiát, bár Shannon néha igyekezett visszavenni belőle és elbizonytalanítani a jellemét illetően, de a gyanakvásomat nem tudta elaltatni.
Meglepő fordulatokkal nem találkoztam. Bevallom, én tettem volna bele egy csavart az Ócskással kapcsolatban, de az is lehet, hogy ezt a harmadik kötetre tartogatja az írónő. Kíváncsian várom.
Értékelés:
Koncepció: 5/5
Sztori: 5/5
Karakterek: 4/5
Leírás: 4/5
Írói stílus: 4/5
Ajánlom: 4/5
Erőssége: Az egyedi koncepció és az érdekes világábrázolás. Nem tucat-könyv, nem minden nap botlik az ember ilyen olvasmányba.
A könyv, amit azért olvastam el, mert mindenhol ezt láttam. Ráadásként mindenhol azt olvastam róla, hogy méltatlan hozzá, hogy nem kapott nagy hírverést. Rendben lássuk, mit tud ez a történet!
Az első oldalak után nagyon nem voltunk jóban. Még az is megfordult a fejemben, hogy lerakom, nem vagyok én erre kíváncsi. Úgy árasztott el a túl sok információjával Samantha Shannon, hogy kisebb sokkot okozott vele. Először beazonosítottam, hogy ez egy alternatív világ, a mi világunk kifordítottja, és valami abnormális. Aztán csak úgy röpködtek felém az idegen elnevezések, kifejezések, megnevezések és még a jó ég tudja, hogy mik, de képtelen voltam követni, megjegyezni és felfogni, hogy mi ez a sok minden. Mert lehet, hogy jól kitalálta ezt az írónő, de nem biztos, hogy az olvasó ugyanolyan természetesnek veszi ezt a fantáziavilágot, mint ő. Talán vissza kellett volna olvasnom vagy feljegyzéseket írnom, de tényleg úgy éreztem, hogy nekem térkép kell ehhez a könyvhöz. Elvesztem, eltévedtem és fuldokoltam benne. Egyébként még mindig nem tudom, értem, hogy mi az a SCION... Ez még csak egy. Mert mire kezdtem volna felfogni a világ szerkezetét, máris egy másikba csöppentem, ami még zavarosabb és érthetetlen volt számomra.
Ez a veszélye annak, ha egy író görcsösen egyedi, különleges világot próbál létrehozni. Igyekszik egy csomó új, jól hangzó dolgot beleépíteni, de olyan sok információt zúdít az olvasóra, hogy elvesznek a lényeges dolgok, ami a történet szempontjából a legfontosabb lenne.
Nehezen emészthető volt a bevezető ebbe a világba, és azt hiszem, valahol fel is adtam, hogy megértsem, és inkább a történetre koncentráltam. A történet pedig egészen jó volt, érdekelt a sztori, még akkor is, ha a körítéssel nem voltam megelégedve.
Már a látók köré szőtt mitológia is túlbonyolított és még mindig nem értem, mi célt szolgáltak a Mímes Lordok kicsi csapatai, és miért versenyeztek egymással, és mi a fenének kellett azokat a szellemeket megszerezniük. Zavaros, nem átlátható, de ha mégis, akkor tényleg bűnözők, és nem azért, mert abnormálisak, hanem azért, amire felhasználják a képességüket. Mert ugye nem abból származott a jövedelmük, hogy a bandák egymástól csábítgatták el a szellemeket. Oké, ne is bonyolítsuk tovább, mert ennek se füle, se farka.
De a sztori akkor is jó.
Rephaiták és Emiták. Nesze neked, újabb hülye elnevezések, raktározd el az információkat! Hát a rephek gyönyörű kis lények lehetnek. Nekem például a Meyer-féle vámpírok jutottak eszembe, akiknek fényes bőrük van, meg fura színű szemük, aminek a színe megváltozik, ha táplálkoznak. Na, a rephek éppen ilyenek, csak nem vért szívnak, hanem aurát. Itt elő is jött bennem a szörnyű gyanú, hogy a főhősünk becsöppen ebbe a társaságba és Bella Swan lesz belőle. Éteri lények az éterből. Hús-vér lények! Nem is értem, hogy ez miért nincs megmagyarázva jobban. Ha egy ember bemenne az éterbe, darabjaira hullana szét, mert ott nincs teste semminek. De a repheknek és az emitáknak igenis van testük, méghozzá eléggé sérülékenyek és még el is pusztíthatók. Nem lettem meggyőzve.
Nem baj, a sztori akkor is jó és élvezetes.
A gyógynövények. Tényleg, ennyi beleerőltetett elem után: őszirózsa különböző színű virágai az adu mindenféle bajra? És az amaránt? A nagymester szerint a mi világunkban meg sem terem, csak a repheknél. Erre csak annyit mondok: disz-nó-pa-réj. Van belőle bőven a szomszéd kertjében dísznövényként. Lehet, el kellene árulnom neki, hogy életet menthet vele.
Semmi baj, a sztori továbbra is jó.
Karakterábrázolás. Paige annyira zárkózott, hogy önmagáról sem gondol túl sok mindent, hajlamos hülyeségeket csinálni, de azt nagyon, képes bajba keverni a harlekin barátjait is, és azt hiszi majd ő kidumálhatja őket, mivel magára vállalja a felelősséget. Na persze, mert a rephek annyira, de annyira humánusak, hogy biztosan nem csattan az ostor a nyomornegyedbelieken. A minimum, hogy leszívják az aurájukat. A nagymester a zárkózottság nagymestere, viszont lelkiismeretesen gondoskodik tiszta ruháról minden nap, de hát ő is mindig a tilosban jár, viszont ordít róla, hogy lázadó szellem. Mindegy, Paige észre sem veszi, hogy őt nem verik agyba-főbe, mint a többi újoncot. A lényeg: nincs karakterábrázolás. Üresek.
Nem hiszem el, de a sztori még mindig jó!
Logikátlanságok. Ennyit egy könyvben még nem találtam! A rephek vére felerősíti a látók erejét, képességét, mégis senkinek sem jutott eszébe élni ezzel a lehetősséggel. A rephek szinte agyonverik a látókat és egy cseppet sem félnek attól, hogy rabszolga és katona nélkül maradnak, mert a következő szüret az csak 10 év múlva esedékes. Éheztetik szerencsétleneket, de katonának kellenek, amihez pedig feltétel a jó erőnlét... stb. stb. stb. Jaj, nagyon nincs ez jól összerakva...
Csak félve jegyzem meg: a sztori attól még tetszik nekem.
Ha lehámozom róla ezt a sok felesleges sallangot, még élvezhető is. Talán pont ezért tetszett a történet, mert feladtam a világ megértését és kizártam a logikátlanságokat. És kellően mazochista vagyok ahhoz, hogy a következő részt is a kezembe vegyem. Oké, érdekel mi lesz a nagymesterrel...
Megjegyzés: A vonatot nem őrizte senki?
Értékelés:
Koncepció:4/5
Sztori: 4/5
Karakterek:1/5
Leírás: 1/5
Írói stílus: 2/5
Ajánlom: 3/5
Erőssége: A világ alapötlete egészen jó, ha nem lenne ennyire túlbonyolítva, még egyedinek is lehetne nevezni.
