Samantha Shannon: A Mímes Rend

Szeretem ezt a könyvet. Ami csak azért érdekes megállapítás, mert az első kötettel rengeteg bajom volt. Tetszett a Csontszüret története is, csak túl sok volt a rám zúdított információ, egyszerre akart nekem mindent megmagyarázni az írónő, ami az olvasási élményt rontotta. A Mímes Rendnél szerencsére ez változott. Már nem volt szükség a világ bemutatására, és hála az égnek, visszautalásokkal sem kellett szembesülnöm. Letisztultabb, áttekinthetőbb a világ és ennek köszönhetően élvezhetőbb is. A sztorival együtt mindent vitt. 

A karakterekkel azonban még mindig nem voltam teljesen elégedett. Nekem kicsit ridegek és vérszegények voltak, nem tudtam őket szeretni vagy azonosulni velük. Valami még nagyon hiányzott belőlük. Ez talán Eliza példáján keresztül magyarázható meg a legjobban. Ott van az a lány, aki nagyon fontos tagja a csapatnak, állandóan dolgozik és ki van merülve, de semmi többet nem tudunk meg róla. Szó nélkül követi Paige-et, mikor megkéri rá, kapunk némi információt a képességéről, de alig beszél, alig cselekszik, ami közelebb hozná az olvasóhoz. Pedig valahol tudom, hogy rendes lány, de nem vagyok meggyőzve róla. Eliza van, létezik, egy szükséges bútordarab, de lélektelen. Annak ellenére, hogy a könyv végén egy fontosnak látszó magyarázatot kapunk a fura dolgaira, nekem még mindig nem elég.

Imádom a világot, az intrikáit, az összegubancolódó szálakat, a képességek részletességét, sokszínűségét. Tetszik a Rend kidolgozottsága. Ebben a kötetben jobban oda tudtam figyelni rá, az apró részletességek, a ruhák, frizurák, álarcok kavalkádja színessé, élővé varázsolta. Egészen jók az ábrázolások, a gengszternevek és a mögöttük lévő szereplők, akik éppen csak annyira lényegesek és kidolgozottak, hogy egy-egy epizódnyira találkozzunk velük, aztán eltűnjenek a süllyesztőben.

Jaxonra már régóta gyanakodtam, talán ő az egyetlen karakter, ami annyira ki volt dolgozva, hogy beszéljen hozzám és érzelmeket váltson ki belőlem. Jaxont mindig gyenge jellemnek láttam, az uralkodási vágya már az első kötetben kiváltotta belőlem az unszimpátiát, bár Shannon néha igyekezett visszavenni belőle és elbizonytalanítani a jellemét illetően, de a gyanakvásomat nem tudta elaltatni.

Meglepő fordulatokkal nem találkoztam. Bevallom, én tettem volna bele egy csavart az Ócskással kapcsolatban, de az is lehet, hogy ezt a harmadik kötetre tartogatja az írónő. Kíváncsian várom.

Értékelés:

Koncepció: 5/5

Sztori: 5/5

Karakterek: 4/5

Leírás: 4/5

Írói stílus: 4/5

Ajánlom: 4/5

Erőssége: Az egyedi koncepció és az érdekes világábrázolás. Nem tucat-könyv, nem minden nap botlik az ember ilyen olvasmányba.

Újraolvasnám: IGEN