A legtöbb történet rendelkezik mondanivalóval, egy magasabb rendű, fennkölt gondolattal, amit megfogalmazója tudatni szeretne mindenkivel, aki hajlandó rááldozni a figyelmet. De egy üzenet megfogalmazásakor nagyon ügyelni kell a tálalásra: nem mindegy, hogyan mondod el, amit közölni akarsz. Ha rosszul mondod, könnyen eltérsz a tárgytól, vagy teletömöd olyan gondolatokkal, amiknek nincs helye az írásodban; elvész az érték, amit gondolataid képviselnek. Szegény Victoria Forester pedig pontosan így járt.
A lány, aki tud repülni komoly dolgokat tanít: ne hagyd elnyomni a tehetségedet, merd hallatni a hangod, élj a képességeiddel, ne szégyellj más lenni, mint a többiek. De miféle üzeneteket közvetít menet közben? "Leginkább saját maga iránt érzett dühöt, ami a legrosszabb, mert az egyetlen dolog, amit ez ellen az érzés ellen tehetsz, az az, hogy levezeted valaki máson." Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a gondolatot el akarnám ültetni bármelyik gyerek fejében is.
A történet szerint a nagyon beszédes nevű Piper McCloud különleges képességekkel rendelkezik, amit környezete nem tud megfelelően értékelni. Ezután bekerül egy olyan közösségbe, ami értékelné, de ahol nincs lehetősége kibontakoztatni őket. Végül kalandok és felismerések sorozata után visszakerül eredeti közegébe, ahol már nem akarja elfogadtatni magát, s miután magához hasonló barátokra lelt, rájön, hogy nincs is rá szükség. Ő boldog úgy, ahogy van, és ez a lényeg! Okos gondolat, csak buta tálalással.
A karakteralkotásra szabályosan megharagudtam: Dr. Hellion és Conrad karaktere tökéletesre sikerült, Piper a maga bugyuta naivitásával és falusi egyszerűségével együtt még szerethető, de a többiek?! Olyan, mintha az írónő csak egy-egy vonással akart volna létrehozni amolyan tessék-lássék szereplőket - csak, hogy Pipernek legyenek "játszótársai". Például azt mondta: "vadság", és megalkotta Kimbert. Vagy így szólt: "vidámság", és megszületett Bella. Nos, az ember nem ilyen egyszerű, a gyermek pedig még ennél is összetettebb. Hogy valaki hogy nem képes ezt ésszel felérni...?!
A koncepció szó szerint gyerekcipőben jár. De most őszintén: 8-10 éves gyerekek megváltják a világot?! Ez most komoly?! Pont ugyanezt a vonását utáltam az Arthur és a villangóknak is, ami amúgy nem lenne rossz film. De A lány, aki tud repülni ezen is túltesz. A fogalmazásmód pedig ezen a ponton igencsak zavarba ejtő, mert úgy gügyög, mintha gyerekeknek szánták volna. Csakhogy az ábrázolása alapján még felnőttnek is csak nagy figyelmeztetések közepette ajánlanám. Bocsánat, tudom, hogy van, akinek ez tetszik, de én az egészre csak úgy tudtam tekinteni, mint egy mesekönyvre... egy rosszul megírt mesekönyvre... ami tele van morbid dolgokkal, ami miatt az életben nem adnám gyerek kezébe.
Az ábrázolás pedig... Hidd el, nagyon szeretem a szürrealitást, az abszurditást, és odáig vagyok minden egyedi ötletért. De a S.A.B.L.O.N. gépezet brutalitása, a kis Sebastian nevű tücsök tündöklése és bukása engem is kikészített. Nézzük a dolog jó oldalát: Victoria Forester legalább próbálkozott. De komolyan, van, aki eddig sem jut el...
Épp ezért sokáig is vacilláltam a pontozás előtt. Egyezzünk meg: Stephenie Meyer ajánlása nem garantálja a jó szórakozást, a legtöbb érzet pedig, amit olvasás közben tapasztalhatsz, a fejfájás, amit az állandó homlokcsapkodás miatt érezhetsz. Egy próbát mindenesetre megér.
Értékelés:
Koncepció: 3/5
Sztori: 4/5
Karakterek: 3/5
Leírás: 3/5
Írói stílus: 1/5
Ajánlom: 3/5
Erőssége: A fő mondanivaló a képességeink elfogadásáról, és azon egyszerű módok ábrázolása, ahogy a szereplők ezeket használni tudják.
Újraolvasnám: NEM
"Nem érdekel, mit mondanak majd. Nem számít, ki mit kér (...), van néhány dolog, amit meg kell őrizned magadból. És akkor tök mindegy, hogy az emberek jók vagy rosszak, mert ha én nem engedem, akkor nem tudnak semmit tenni velem."
Nincsenek megjegyzések
Megjegyzés küldése